Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái II. (előadás)

romlott“ jelszóval Kemény Zsigmond két-három remekművéről, köztük a Rajongókról, lenyesegette a nyelvújítás túlzásait. Anélkül, hogy pro vagy kontra állást foglalnánk a kérdésben (a mai magyar könyvkiadás nem fogadja el a móriczi álláspontot, és eredeti érintetlenségükben jelennek meg Kemény Zsigmond regényei), arra azért fel szabad figyelnünk, hogy Bornemisza meg a korábbiak műveinek újraírását nem tartotta szükségesnek Móricz sem. Vagyis nem kell minden szöveget időszerűsíteni, napjaink nyelvének képére és hasonlatosságára újrateremteni. Nem kell, viszont lehet. Miért ne fordíthatna valaki olyasmit, amit már más lefordított? Megállhat a saját lábán egymás mellett két sőt több jó fordítás is. Gondoljunk csak a heves fordítói polémiát kiváltó esetre. Tóth Árpád is, Kosztolányi is lefordította Poe nagy verséit, A hollót. Ki dönti el, melyik fordítás a jobb? Mind a kettő él. Mondjam, hogy abban az arányban, amelyben a „Soha már“, illetve a Sohasem“ refrén megosztja a verskedvelő magyarokat? De keressünk példát a prózában is. Tacitus műveinek két magyar fordítását ismerjük (Tacitus fönnmaradt összes művei. Budapest, 1903; Tacitus összes művei. Budapest, 1970). A testes kötetből emeljük ki a De vita et moribus Iulii Agricolae (Iulius Agricola élete — az újabb fordításban: életrajza —) című úgynevezett laudatio funebrist. Az idestova nyolcvanesztendős fordítás Csiky Kálmán munkája, a (tízéves Borzsák: Istváné. Szembesítsük — találomra — a 18. fejezet első mondatának két fordítását. Csikynél: „Britanniát ily állapotban és a háborút ily helyzetben találta a már nyár derekán brit földre lépő Agricola, midőn egyrészről a katonák, már nem számítván újabb hadjáratra, nyúgalomnak adták magokat, másrészről pedig az ellenség várakozott a jó alkalomra.“ Borzsáknál: „Agricola ilyen állapotokat, ilyen változatos hadi helyzetet talált Britanniában, amikor már tnyár derekán átkelt; a katonák, mintha már túl volnának a hadműveleteken, gondtalan pihenésre készültek, az ellenség pedig alkalomra várt.“ Rögtön a mondat elején feltűnik az új fordító könnyedsége, magyarosságra törekvése (nála Agricola ilyen állapotokat és hadi helyzetet talál Britanniában, míg Csikynél Britanniát találja ily állapotban s a háborút ily helyzetben); egyszóval az új fordító igyekszik minél simábban megvívni az eredeti szöveggel, már amennyire a ta- citusi tömörség ezt engedi. Az új fordítás a réginél ösztövérebb, ökonomikusabb (szövege annak szövegénél bő 16 százalékkal rövidebb), noha a régi nincs fölöslegesen hosszú lére eresztve, és igazán nem vergődik a latinizmus nyűgében. Egyik is, másik is okos, komoly munka. ízlés dolga, hogy kinek melyik tetszik jobban. Nekem mind a kettő egyformán kedves olvasmányom. Csiky szövegében — most nem az Agricolára gondolok — külön élvezet a század eleji magyar próza ilyen nyelvi érdekességeire bukkannunk: „Caecina feltette magában, hogy magán sérvét az összesség romlásával fogja betakarni“; „Mintegy a harmadik őrváltás ideje táján megütötte az ellenség a tábort...“; „tehervonat“ trén helyett; „Cornelius Dola- bellát bellebbezték Aquinum gyarmatvárosba“; „tömött“ tömör helyett; „...az olvasó gondolkozásának bemélyedését igényli“ (elmélyülését helyett) stb. A mai fülnek furcsa szóhasználat abban a szövegkörnyezetben nem okoz semmi gondot. Kellett hát újrafordítani Tacitus műveit? Nem feltétlenül, de a lehet elvét elfogadván, senki sem kifogásolhatja, hogy a kiadó új fordításban jelentette meg Tacitust.

Van azonban egy eset, amikor feltétlenül kell az újrafordítás. Ez a semmiféle szerkesztői áldozattal életre nem támasztható halva született fordítások esete. Ami a keletkezése pillanatától, tehát eleve rossz, az végérvényesen rossz, azzal szemben nem lehet helye kíméletnek, fontolgatásnak. Ahogy a jót nem kell időről időre újabbal helyettesíteni, ugyanúgy a rosszat — semmilyen műfajban és semmilyen műnemben — nem szabad újra meg újra kiadni, hanem sürgősen új fordítást kell készíttetni.

És ezzel tulajdonképpen a végére is értem mondanivalómnak. Sok mindenről sző esett, nyilván még több az, amiről nem esett szó. Az elmondottakat summázva, azt hiszem, kiviláglik, hogy a fordítás, mint minden tisztességes emberi tevékenység, egész embert kíván. Nem lehet félvállról venni, nem lehet fél kézzel végezni. A rátermettség mellett meghatározó tényező a szorgalom. Ha valaki tud, még nem biztos, hogy jó munkát végez is. Aki sajnálja a fáradságot, az jobban teszi, ha bele se kezd. Szorgalom és kétségek közti vívódás a lefordított műveknek akár a tucatjaival a háta mögött — ez a fordító nehéz, de szép sorsa. Ezt a mesterséget örökké tanulni kell, és sosem lehet — a magunk megelégedésére Is — igazán meg