Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái II. (előadás)

tanulni. Mert minden mű új, és minden művön újra kell kezdeni. Sokéves tapasztalat a bizonyság rá, hogy csak azok a fordítók fejlődnek, akik ebben a felfogásban dolgoznak. A* többi nem okul sem a saját gyakorlatából, sem a szerkesztői beavatkozásokból, és könyvek egész sorában, évtizedeken át, ugyanazokat a hibákat, baklövéseket követi el.

Lám, az áldozatkészségben — és nemcsak abban — utolérhetetlen elődök, a hőskor nagyjai nem estek a jóra való restség bűnébe. Komolyan vették önként vállalt nehéz feladatukat, megszállottjai voltak a jó ügynek. Hogy a legősibb őst vegyük: a latin Sermo, a Halotti Beszéd tolmácsolója, noha igencsak gyakorlati cél vezette, párját ritkító ihletettséggel dolgozott, és a magyar stilisztikában a „halálnak halálával halsz“ a figura etimclogica első számú példája ma Is. Szenei Molnár Albert a Psaltorium üngaricum ajánlásában — az apostoli mondást idézve — ezt írja: „Ezüstöm és aranyom nincsen nékem, ami pedig vagyon, azt adom.“ Majd így folytatta: „Bémutatom azért és dedikálom Ti Felségteknek az Dávid zsoltárit, amelyeket nagy marillával magyar nyelvre fordítottam ... hogy ez... tőlem íratott könyvnek az én földemi nép közt becsületi öregbüljön.“ Szerénység, a munka fáradságának bevallása, ugyanakkor öntudat is, ami e sorokból kisüt. A fordítói önérzetnek oly magas foka, aminő egy szerény embertől csak kitelik, de fordítva is mondhatnám: aminő csak egy szerény embertől telik ki. Mert a fordítás, e nem kis alázatot kívánó tevékenység önérzetet is ad, mely a jól végzett munka öröméből fcsordul.

Szenei Molnár Albert ajánlása IV. Frigyes pfalzi és Móric hesseni tartománygrófnak szólt mint mecénásoknak. A mai fordító mecénása az egész társadalom. Nem megtlsztelőbb és felemelőbb ennek a mecénásnak elismeréséért dolgozni, és abból meríteni a jól végzett munka örömét?