Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái II. (előadás)

tékosságait. A nálunk ezer körüli példányban magyarul piacra kerülő szlovák vagy cseh regényt, verseskötetet ahányan olvassák, annyian olvassák, akinek az esetleges gyöngébb fordítás miatt ez vagy az nem tetszik, százával talál mást helyette, míg a több ezer példányos tankönyveink, hogy úgy mondjam, monopolhelyzetet élveznek. Nem lehet hát vitás elsőrendű fontosságuk.

De azért talán mégsem lesz érdektelen, sem haszontalan, ha a szépirodalmi fordítás kérdéseiről is ejtünk néhány szót. Hiszen akik ma tankönyvfordítók, holnap esetleg szépirodalmat fordítanak — és megfordítva.

Milyen legyen a megközelítési mód? Nem vállalkozhatom a csehszlovákiai magyar műfordítás eredményeinek bemutatására, még kevésbé azok elemzésére. Inkább a műhelykérdések egyikéről-másikáról gondolkodtam el a magam fordítói és szerkesztői gyakorlata alapján, felhasználva azokat a tanulságokat is, amelyeket mint olvasó a magyar fordításirodalomból leszűrtem. A magyar fordításirodalom rendkívül gazdag és magas színvonalú. Megvan benne a jó műfordítás összes kritériuma, és magától értetődik, hogy mi is azt fogadjuk el mércéül.

Élcek forognak közszájon a hű meg a szép fordítás ellentétéről, sőt a kettő egymást kizáró voltáról. Badarság. Mitől szép, de még előbb: mitől fordítás, ha a szerzői modanivalóhoz, vagy legalábbis a szerzői szándékhoz nem hű? Előfordulhat, hogy az eredeti szöveg helyenként elnagyolt, akaratlan darabosságok maradtak benne. De érinti ez a lényegét? A fordító kötelessége, hogy segítsen ezeken az apró-cseprő bajokon. Vagyis fordítás közben megtegye, amit a szerkesztő az eredetin elmulasztott. Németh László a saját fordítói módszeréről beszélve valahogy így fejezte ki ezt: Igyekszem a mű erényeit kidomborítani, a hibáit homályban tartani. De jobb lesz aztán ez a fordítás az eredetinél, amit szintén lehet hallani egyes fordításokkal kapcsolatban? Más mű vált belőle, nagyobb mű? Nem. Ilyesmit azonban senki nem is kíván a fordítótól. Nincs is szükség rá, és tulajdonképpen tilos. Ez már túlmenne a fordítói hatáskörön, és sértené a szerzői szuverenitást, alkotói függetlenséget. Ha egy-egy könyvnél mégis szüksége mutatkoznék ilyen arányú beavatkozásoknak, nem szabad megtenni, az a könyv alapjában rossz, nem igazi mű, és nem érdemes foglalkozni vele. Itt a beavatkozás kérdése már vitathatatlanul etikai kérdés.

Mű és fordító viszonyában inkább úgy igazságos és célszerű felvetni a problémát, hogy a fordító képes-e hű lenni az eredetihez, fel tud-e emelkedni hozzá? Mert bizony nemegyszer könnyebb (illetve könnyebb volna) mást írni, mint az eredeti mondanivalót kibontani csonthéjából, és visszaadni. Láttunk már rá példát, hogy írogató ember, aki a maga mondanivalóját elfogadhatóan, sőt tetszetősen formába tudja önteni, mint fordító majdhogynem csődöt mondott. Illyés Gyula írta le egyszer valahol, hogy senki sem fordíthat a saját színvonala fölött. És ezt egyes művekre (esetleg egyes stílusokra) korlátozva is lehet érteni. Nem minden fekszik mindenkinek. A fordító csak kínlódik a testének-lelkének idegen vagy közömbös világban. Sokat segíthet ugyan ilyenkor a rutin, de a legfontosabbat nem pótolja. Az ihletettség bizonyos hőfoka minden fordításhoz kell, anélkül igazán jó munkát nem várhatunk. Vannak, akik tagadják ezt. Szerintük nem lehet tudni, s az eredmény szempontjából úgyis közömbös, hogy mi ihletett fordítás, és mi rutin műve. Különben is, úgymond, a fordítás megtanulható, begyakorolható és tökélyre vihető mesterség. Ha ezzel a sommás állítással nem szállunk is vitába, annyit azért leszögezhetünk, hogy a jó öreg szakmák remeklései, mesterművei sem minden szenvedélytől mentesen, minden ihletettség nélkül jöttek a világra.

Aki fordít, ki van téve annak a veszélynek, hogy ferdít. Nekilódul, és úgy belemelegszik, hogy egy-egy gondolat vagy gondolatcsoport hangsúlyát észrevétlen áttolja más helyre. Nem végzetes hiba, és nem is tulajdonképpeni ferdítés; a szerzői szándékot nem érte sérelem, az eredeti koncepció nem bomlott meg, és a mű értékéből nem veszett el semmi. Más eset, ha valaki tudatosan ferdít, mert például nem ért egyet a szerzővel, és ki-kijavítgatja... Nem a nyilvánvaló tárgyi tévedések kijavítására gondolok, az nemcsak joga, hanem kötelessége is a fordítónak, de ezen túl

— afféle rendezőként — beavatkozni a mű tartalmába több mint naivitás a fordítótól. A fordítói okvetetlenkedés további változata, amikor mindaz megtalálható a fordításban, ami az eredetiben, a fordítás mégis hamis. Megvan benne minden — és még valami. Amit a fordító hozzáköltött, vagy máshonnan véve hozzátett. Mert botorul