Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái II. (előadás)

szükségét érezte a mondanivaló „kiegészítésének“, „kikerekítésének“, vagy p~d g valami furcsa buzgalmi többlet okából túllicitálta a szerzőt. Az ilyen feifof su<*n készült fordítást olvasva az a gyanúja támad az embernek (szerencsére legtöbbször már a szerkesztőnek), hogy titkos szerzőt ért fatten, aki mások művein keresztül csempészi öntudatlanul az olvasó asztalára a belőle kikívánkozókat. Ehhez közel álló, de kevésbé kártékony fordítói módszer az úgynevezett bebútorozás, me.y valójában a stiláris díszítőelemek felerősítése, megszaporítása. Különösen akkor zavaró ez, ha a puritán szerző tudatosan kerülte a cicomát, tudatosan törekedett egyszerűségre.

E kifogásolható módszerek mindegyike által tulajdonképpen a fordítói alázat elve szenved kisebb-nagyobb törést, s — hogy meg ne feledkezzünk róla — ide tartozik a jobb jelző híján attraktív fordítások esete is. Emlékezzünk csak a Villon-versek Faludy fordítására. Ennek nyomán kialakult egyfaj'ta Villon-kép, a jópofa Villoné, aki csupa szaftos dolgot írt. Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, újabban Vas István, különösen pedig Mészöly Dezső szolid fordítása, mely a villoni életmű egészét felöleli, a bizonyság rá, hogy a Faludy-féle költőportré mennyire hamis, szinte vásári volt.

A fordítói alázat, mely valójában reális, célszerű viszonyulás a műhöz, kimutatható ott is, ahol a fordításnak az eredetivel való egyenértékűsége a legmagasabb fokon, az újrateremtés fokán valósult meg. Például Szenei Molnár Albert zsoltárfordításaiban. De kell-e nagyobb példakép, mint a műfordító Arany jános? Arany még, mondhatni, ereklyének kijáró tisztelettel nyúlt a szöveghez. Mégpedig nemcsak akkor, amikor a kis híján harmadfélezer éves Arisztophanész-vígjátékokat fordította. Bár most nézzük, hogyan bánt épp azokkal. Először is sehol semmit nem kent el, mint egyes nagyvonalúságra hajló fordítók. A magyar Lüszisztraté egy helyén ezt találjuk: „Poseidon és ladik.“ A lap alján Arany jegyzete: „Úgy látszik, valami közmondás.“ Alább, ugyanott: „Nyúzz nyúzott ebet.“ Arany jegyzete: „Ez úgy látszik, közmondásos beszéd...“ Alább: „...csak várd be, hé itt helyben a sisak keresztelőjét.“ Jegyzet: „Inkább anarchronizmust használtam, mintsem hogy a komikumot elrontsam a megfelelő ünnep (amphidromia) magyarázatával.“ A nők ünnepé ben: „Oh, Zeus, mikor küldsz már fecskét...“ Jegyzet: „Közmondás e helyett: Mikor lesz egy jó, nyugott napom?“ Ugyanott, alább: „Mert cselszövésben miénk a lepény.“ Jegyzet: „Közmondás: Miénk a díj, a pálma.“ Alább: „Fiad, fiad lett.. .“ Jegyzet: „Eredetiben oroszlánod: de hosszú szó, ismételve, alkalmatlan.“ Alább: „Négy iteze.“ Jegyzet: „Eredetiben három, de az nem lényeges.“ A nőuralom címűben: „Csizmában..Jegyzet: „Anachronizmus; de férfi-lábbelit kell mondani, egy szóval.“ Ugyanott, alább: „Jaj, hát ma én elcsahos leszek!“ Jegyzet: „Eredetiben: ProKrustes. A szó értelmében van a játék, de fordítani nem lehet.“ Azt hiszem, ez a néhány kiragadott példa is híven tükrözi Arany fordítói módszerét és azt a meg- becsü’ést, amellyel Arany az eredeti szöveget kezelte. Néha szó szerint fordított. Ű tudta, mi érezzük, hogy miért. Máskor az anakronizmusoktól sem riadt vissza. De soha semmit nem hagyott magyarázatlanul. Akkor sem, ha a fordítói önérzet látta kárát. Mert Arany számára a megbecsült mű minél hívebb közvetítése volt a fontos, és semmi egyéb.

A hűség problematikájának keretébe tartoznak azok a kérdések is, amelyekbe a tájnyelven írt vagy tájnyelvi elemeket tartalmazó művek fordításakor minduntalan beleütközik a fordító. Mit csináljon? Hogyan adjon magyarul híven vissza például egy-egy cseh vagy szlovák dialektust? A palóc nyelvjárásban, vagy pláne a szöge- diben? Képtelenség volna. Épp a hűség ellen vétené a legnagyobbat a fordító, ha ennyire körülhatároltan és közismerten más miliőbe helyezné az egészet. (Nem beszélve arról, hogy az Ismert társadalmi és gazdasági okoknál fogva rohamos nyelvi integrációnak vagyunk tanúi, s a ma még élőnek tudott tájnyelvek, ha nem is belátható időn belül, de előbb-utóbb átkerülnek a nyelvemlékek kategóriájába.) Azt hiszem

— és a tapasztalat is emellett szól —, akkor cselekszik a fordító helyesen, ha az általános népnyelv — eszköztárához nyúl. Azért persze — a jó ízlés korlátozta mértékkel — felhasználhat nem kirívó tájnyelvi elemeket is. Mondjuk, az élénkítés kedvéért vagy az eredetiben ott levő csattanó hű visszaadása érdekében.

A fordító az egyik nyelven (az egyik nemzet kultúrájában) született értéket teszi át egy másik nyelvre. Adva van hát az átadó nyelv és az átvevő nyelv. Vitás lehet