Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái II. (előadás)

névvel, ami a két nyelv szoros rokonságából következik, de így is világosan felismerhető a helyes elv érvényesítése: amire van szlovák szó, annak kifejezésére a földrajzi nevek esetében is fölösleges volna a szlovák szövegben cseh szót használni.

Nos, ha ez az elv érvényes szlovák-cseh viszonylatban, magyar-szlovák viszonylatban miért ne lehetne érvényes? Ami szlovákul Ivanka pri Nitre, az magyarul miért ne lehetne Nyitraivánka [ s nem kötőjeles Nitra-Ivánka, mint a sajtóban látjuk)? Anyanyelvűnk egyszer már, nagyon régen, megkínlódott a stvrtokkal. A legjobb akarata mellett is kénytelen volt átgyúrni csütörtökké. A derék csallóközcsütörtökiek miért maradjanak hát abban a vigasztalan helyzetben, hogy ha nyomtatásban olvassák, ki sem tudják ejteni szülőfalujuk nevét? A bajt csak tetézi, hogy a helységnév legtöbbször ragozott vagy képzett alakban fordul elő. Ott van persze zárójelben magyarul is, csakhogy a rag vagy képző ahhoz járul, ami kívül esik a zárójelen. Például: Štvrtok na Ostrovéban, Štvrtok na Ostrove-i, vagy vegyünk egy még bonyolultabb esetet: Dvory nad Zitavou-i. önként adódhatik az ellenvetés, hogy hát ott vannak a német, az angol vagy a francia stb. földrajzi nevek. Nos igen. Mondjuk: Boulogne-sur-Mer. Ennek a francia városnévnek ragozott vagy képzett alakjai is okozhatnak — és okoznak is — nehézséget, amivel esetről esetre meg kell birkóznunk, éppúgy, mint amikor, példának okáért, a Jindrichűv Hradec cseh városnevet akarjuk beilleszteni a magyar mondatba. Igen, mivel sem az egyiknek, sem a másiknak megfelelő magyar szavunk nincs. Azért nincs, mert egyik is, másik is messze esik, és a múltban is messze esett a szülőföldünktől, közvetlen hazánktól. Sem a magyarokat, sem a magyar nyelvet nem fűzte hozzájuk közvetlen kapcsolat. Ebben a vonatkozásban Jindrichűv Hradec éppúgy külföld, mint Boulogne-sur-Mer. Bár, ha jól meggondoljuk, ez sem egészen igaz. Mert a Vltava például a cseheké de a Moldva már a miénk is — azóta, hogy a „Moldva partján lovagolni sem merek'“ kezdetű első köztársaságbeli magyar huszárnóta egy kicsit a szívünkhez növesztette. Ismétlem: ebben a vonatkozásban Csehország külföld, de nemcsak nekünk, hanem szlovák honfitársainknak is. Míg ellenben Szlovákiában itthon vagyunk, és közös hazánk ugyanúgy a birtokunk, mint mindenkié, aki ezt a földet lakja. De otthon az ember testi-lelki mivoltában felszabadultan él, és természetes óhaj, hogy ez magában foglalja a nyelv mesterséges kötöttségektől való mentességét is. Mert igazán meghitten, a gátlások nyűgeitől szabadultan az egyén is, a közösség is csak az anyanyelvén tud szólni, és egyik a másikát valójában megérteni is csak a maga nyelvén tudja.

Közbevethetné valaki most, hogy igen, igen, ez mind nagyon szép, csakhogy adva van egy helyzet, adva van egy norma, és ahhoz kell alkalmazkodni. De hiszen nekem se az a célom, hogy zavart keltsek. Csupán fel akarom hívni a figyelmet olyan megoldatlan kérdésekre, amelyek közös erővel bölcs belátással, másfelől okos türelemmel — megoldhatók. Ez persze máról holnapra nem megy. De kínálkozik átmeneti megoldás. Hagyjuk abba a sokak — fordító, pedagógus, diák — sorsát fölöslegesen megkeserítő zárójelezést. Az érdemi szövegben szerepeljenek csak a szlovák, illetve cseh földrajzi nevek, a könyv végéhez pedig csatoljunk jegyzéket, inely az egyik oldalon szlovákul, illetve csehül, a másik oldalon magyarul tartalmazza mindazokat a földrajzi fogalmakat, amelyeknek van magyar nevük. így meglesz a közvetlen kontaktus a térképpel (nem is lenne célszerű a magyar iskolák részére külön magyar nyelvű térképet készíteni), amellett a jegyzék segítségével köny- nyű lesz az azonosítás. De ha ez nem jó, valamilyen átmeneti megoldást feltétlenül keresni kell. Mert, azt hiszem, mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy ez a zárójelező zűrzavar, ez a torz kétnyelvűség (vagy minek nevezzük?), ami a földrajzkönyveinket — meg a csehszlovákiai magyar írásbeliség más területeit is — jellemzi, jó lelkiismerettel nem tartható fenn tovább. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bizonyos idő óta a sajtóban a szlovák földrajzi nevek kerülnek zárójelbe. Ez kétségkívül fejlődés.

Kétnyelvűséget említettem. Kétnyelvűséget, mely — amint tudjuk — a célszerű tanítási mód, a helyes metodika keresésével (tehát a tankönyvfordítással is) kapcsolatban mindennapivá lett, vajúdó kérdés, ü, milyen szép volna, ha az anyanyelvűnk mellett mindnyájan kifogástalanul tudnánk szlovákul Is — ki-ki a maga értelmi és műveltségi színvonalán! Ahány nyelv, annyi ember. Csak hát az ilyen