Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái II. (előadás)

közmondások többnyire féligazságokat tartalmaznak, és semmiképp sem alkalmazhatók közösségekre. Egész nemzetre, nemzetiségre kiterjedő két- vagy többnyelvűség nincs. Forduljunk bizonyságért a történelemhez? A zsidók az arámeus nyelv átvételével párhuzamosan szép lassan elfelejtették ősi nyelvüket. Olyannyira, hogy „az istentiszteleteken nem értették meg a biblia óhéberül felolvasott szövegeit, és így szükségessé vált azoknak (köztük Mózes könyveinek) arám nyelvre való lefordítása.“ Vagy nézzünk más példát. A középkor századaiban Európa népeinek elitje latinul beszélt és írt. Kulinárissá züllött a latin nyelv, és ami belőle — mint nyelvi sajátság — átkerült az egyes nemzeti nyelvekbe, hosszú időn át zavarólag, sőt rontólag hatott. Pedig ez esetben annak vagyunk kései tanúi, ami egyetlen érvként állhat meg a kétnyelvűség szorgalmazása mellett. Az anyanyelv nem volt eléggé fejlett, szókincsében, kifejezőeszköz-rendszerében nem fért el a befogadásra és továbbadásra váró műveltség-tartalom, s messze voltak még példának okáért

— hogy hazai tájakon maradjunk — azok a jó ügytől megszállott magyarok, a haladás szolgálatában a legnagyobb erőfeszítésekre kész úttörők, akik, a fordításról beszélvén, többé-kevésbé már az anyanyelvűkre is érvényesen elmondhatták: „ ... vegyétek szemügyre, mily változatos és csodálatos módon jutott el, költözött át a bölcsesség egyik nép és nyelv területéről a másikéra.”

Olyan szükségszerűség, mint a középkorban volt a latin meg a nemzeti nyelvek viszonylatában, itt nincs. Nyelveink nem eltérő fejlettségi fokúak, és a mindenáron

— s közösségi méretekben — való kétnyelvűségre törekvés az anyanyelv rovására menne. Márpedig ennek felelősségét senki sem vállalhatja. Konklúzióként leszögezhetjük, hogy az egész közösségekre, esetünkben konkréten a csehszlovákiai magyar nemzetiség egészére kiterjedő, magas szintű kétnyelvűség vágyálom, s tudjuk, hogy a tények erősebbek a vágyaknál, és nincs is szükség semmiféle álmok kergetésére.

Milyen a vetülete a kérdésnek szűkebb viszonylatban, az iskola keretei közt? Mindenfajta művelődés alapja az anyanyelvi műveltség, és az anyanyelv minden ismeret elsajátításának egyetlen igazán hathatós eszköze, beleértve még az idegen nyelv tanulását is. Nemcsak Comenius vallotta és hirdette ezt, vagy Apácai Csere — aki különben nagy propagátora volt az idegen nyelvek, a latin, a görög, sőt a héber nyelv tanításának. A józan eszünk és tapasztalataink birtokában mi is csak ezt vallhatjuk.

Az anyanyelv az ember ösztönvilágában gyökerezik, és arra mint háttérre támaszkodva, természetes módon, szinte az érzékszervei biztonságával tudja megragadni és magáévá tenni az ismereteket. Nyelvében él a nemzet, de még inkább a nyelvé ben, az anyanyelvében, és az anyanyelvén fejlődik az egyén. Az anyanyelven való oktatás — legalábbis alap- és középfokon — elengedhetetlen. Az ettől eltérő bármiféle kísérletezés, esetleg célszerűnek látszó újfajta elvek próbálgatása csakis zsákutcába vezetne. Elbizonytalanodáshoz, kisebbrendűségi érzéshez, két nyelv közti tétova hányódáshoz és iskoláinkból olyan értelmiségiek kerülnének ki, akik az anyanyelvűket sem bírják anyanyelvi fokon, ami pedig az egyéb tudásukat illeti, teljesen bűntelenül, de minden okkal panaszkodhatnának hiányaikra.

Szlovákul a szlovák nyelv- és irodalomtanítás keretében, vagyis a szlovák órán tanítsák meg iskolásainkat. Magától értetődő, hogy a jó vagy kevésbé jó módszertől függetlenül ki-ki annyira viszi a szlovák nyelv elsajátításában, amennyi a nyelvtehetségétől telik. Mert Mezzofantik ma sem teremnek minden bokorban, és egy afféle „nyelvi kitűnőek iskolájába“ aligha lehetne százával összegyűjteni az igazán odavalókat. A többség közepes eredményt ér el a szlovák nyelvtudásban, mint a többi tárgyban is. Ez természetes, és egyáltalán nem baj. Majd kint az életben mindenki megtanulja, a szlovák nyelvből is azt, ami még hiányzik neki, és a gyakorlat során létrejön a foglalkozáshoz, hivatáshoz, munkakörhöz kötődő bizonyos fokú kétnyelvűség.

Igen ám, de az egyetemi felvételi! — szólhatna közbe a tanítványai jövendő sorsát szívén viselő pedagógus, és ez nem elhanyagolható szempont, mert itt szintén a tények erősebb voltát lehet szembefordítani az eszményi elképzeléssel. Nos, mit mondjunk? .Ügy eszményi ez az elképzelés, hogy mellette van az igazság, meg mindaz, ami hosszú távon a célhoz érést biztosíthatja. Ha a gyerek a magyar középiskolában jó könyvekből jól megtanulta a kémiát, a fizikát, a matematikát stb., ne féltsük, elboldogul a szlovák vagy a cseh egyetemen. Eleinte ugyan nem játszi könnyedséggel, de azért mégis könnyen teszi át a tanulnivalókat a szlovák, illetve