Irodalmi Szemle, 1981
1981/2 - Ozsvald Arpád: Telek jégszakállas éjszakái, A fák halála (versek)
OZSVALD ÁRPÁD Telek jégszakállas éjszakái Térdig a hóban, egyedül, • mint megkésett zarándok, megyek egy kóbor fény után. Telek jégszakállas éjszakái, emlékezzetek reám! Vállamon didergő csillagok, álmok a Hold hideg udvarában, roppan a hó a Föld szívén, sóhajt a csönd az éjszakában, kutyák kórusa elpihen, egyedül, derékig hóban, járok csak körbe, hallgatag — mindegy, hogy hová érkezem; egy ablak, egy lámpa, egy kósza fény — billeg a néma fák csontkezén. Meghalnak egyszer a fák is ... Gyökerük elereszti a földet, mint a vasvilla-nyelét nagyapám — ledőlnek, süvegkorona mellükön, felettük asszonyként sír a szél, testüket tisztára mossa a folyó — de holtan sem jutnak el soha a tengerig A fák halála
/
