Irodalmi Szemle, 1981

1981/2

Ebben a háborúban nem a kardcsörtetés meg a puskaropogás ragadta meg a figyelmet, hanem a jelentéktelennek tetsző mellékzörejek: egy anya, aki véletlen vagy szándékos golyó által halálra sebezve, gyermekére rogyik, határokon átszökő és idegen országban menedéket kereső emberek, letartóztatottak, megbélyegezettek és elesettek. Egy pillanatok alatt megőszülő, tejét veszteit asszony, akinek gyermeke éhségtől haldoklik ...

Rajzaimat, amelyek 1938—42 közt készültek, és sok esetben kísérteties látomásként hatottak, sajnos később az események igazolták. Néhányat közülük abban az időben rajzoltam, amikor még alkotmányos formát kerestek a zsidóüldözéshez, de rajzaimban már előrevetítődnek a bekövetkezendő események. Szándékosan nem hagytam ki ezeket a rajzokat, mert miként volna lehetséges, hogy ez a téma egyesek számára „időszerűtlen“. A téboly sötét éveiben gyakran akadt önkéntes „jóakaróm“, aki származásom alapján jónak látta, hogy a faji elméletnek vagy a faji gyűlöletnek megnyerjen, de mindig csak azt érte el, hogy eszembe juttatott egy esetet, amelynek gyermekkoromban szemtanúja voltam. Ezt akarom most elmodani.

A fronton már elhallgattak a fegyverek — akkor szintén vesztett háborúból kerültünk ki —, este volt, az alkonyaiban még eldördült néhány lövés, egy-két golyó cél nélkül süvített el hol jobbra, hol balra. Nappal csak akkor hallatszott a lövöldözés zaja, ha a százados úr szükségesnek találta, hogy katonái fabábun gyakorolják a céllövést, dicséretben és elismerésben részesítve azokat, akik, lyukat lőttek a bábu fejébe és szívébe. Rettegésben éltek akkor a magyar puszták. A kinnrekedt lakosok alkonyaikor hason csúszva másztak a házuk