Irodalmi Szemle, 1981

1981/2

küszöbére. A szalkszentmártonl öreg zsidó szintén a délidőt találta legalkalmasabbnak, hogy felkeresse Homokpusztán Prónay századost, és panaszt tegyen, hogy a katonák elvették a két lovát, s így nem képes kenyeret szerezni a családjának.

— Rendben van, öreg zsidó. Ha megismered a lovaidat, hazaviheted őket.

Az öreg hangjára és csoszogó lépteire felnyerítettek a lovak, és a gazda szeretettel simogatta meg lovai nyakát. A százados intett a legényeinek, és a legényei... A legényei pedig nekiláttak, és ádáz szitkozódás közepette jól megverték az öreget. A zsidók fejére szórt szitkok úgy megingatták bennem a kereszténységbe vetett hitet, mint az ütések az öregben az élettel való szembeszegülést. Nem tudom, miért, lehet, csak azért, hogy tettüket vaskos tréfával koronázzák, az agyonkínzott embert végül megfürösztötték egy katlan forró vízben, amelyben még úszkáltak a bableves maradékai, utána pedig kidobták a lóistálló előtt levő trágyadombra.

Pajtásaim szanaszét futottak, hogy mindenkinek elmondják a történteket; én még sokáig álltam ott, és néztem a szalkszentmártoni embert. Fennakadt szeme nyitva maradt, tenyerét kifordította; ez a mozdulata volt az utolsó. Lehet, hogy azt kérdezte — miért? —, vagy talán kérges kezét, nyomorúságát akarta megmutatni, amely a faluhoz kötötte.

Hiába hallgat a néma pusztai homok, amellyel elhantolták az öreg zsidót, én már sohasem tudom elfelejteni azt a furcsa — furcsa? — elkeserítő, szomorú és szörnyű esetet.

LÖRINCZ GYULA