Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Irodalom és szolgálat

szlovákiai magyar irodalomról. Az is tűnődésre készteti az embert, hogy kritikusaink közül egyedül ő és Zalabai Zsigmond foglalkozik érdemben a harmadvirágzás valamennyi nemzedékének alkotóival illetve műveikkel, a legidősebbekkel ugyanúgy, mint a legfiatalabbakkal. [Rajtuk kívül csak az elsősorban költőnek számító Bábi Tiborról és Tőzsérről, valamint a prózaíró Duba Gyuláról mondható el mindez.)

Igaz, ettől még nem lesz valaki egyedülálló jelensége irodalomkritikánknak; ahhoz szükség van valami eredetire, valami szokatlanra, valami megismételhetetlenre. Nos ez a valami a sajátos koncsoli módszer, amit — jobb szó híján — „nyitott esztétikának” nevezhetnénk. A csehszlovákiai magyar kritikus [esztéta] általában zárt — és képességei által meghatározott — térben mozog; az irodalmi művet az irodalom felől közelíti meg és csakis az irodalom keretei között vizsgálja. Koncsol számára ez a zártság nem biztosít kellő mozgáslehetőséget, helyenként már-már nyűgnek érzi, ezért lerombolja a korlátokat és nyitottá teszi a rendszert, amelybe szabadon beáramolhatnak különféle nem irodalmi elemek és struktúrák is, s ezek az irodalmi alkotás sokrétűbb értelmezését teszik lehetővé. Leggyakrabban zenei struktúrákkal veti egybe az irodalmi szövegeket, előszeretettel használ zenei hasonlatokat és műszavakat, néha már az az érzésünk, mintha nem is valami irodalmi szövegről, hanem egyenesen zenei kompozícióról lenne szó. Az igazság kedvéért persze meg kell jegyezni, hogy nem Koncsol volt az első a csehszlovákiai magyar irodalomban, aki egy „nyitott esztétika” megteremtésére tett kísérletet. Már Fábry Zoltánnál is megfigyelhetjük a nyitás szándékát, elsősorban az etika és a politikum irányába. Bármennyire tiszteletreméltó és rokonszenves is volt azonban ez a törekvése, a buktatókat nem mindig sikerült kikerülnie. Ez a nyitás ugyanis óhatatlanul az esztétikai szempontok elhomályosításához vezethet, különösen olyan esetekben, amikor a módszert Fábry-i szenvedéllyel alkalmazzák.

A koncsoli módszer nem kevésbé tiszteletet parancsoló és rokonszenves, ráadásul az esztétikai szempontokat sem sérti, csak éppen — sajnálatos módon — a csehszlovákiai magyar irodalomban nem alkalmazható olyan következetesen, mint a Fábry-i módszer. Csakis olyan irodalmi alkotások vizsgálhatók segítségével, amelyekben a zeneiségnek legalább valamiféle csírái felfedezhetők. Tehát mindenekelőtt versek. Ezzel magyarázható, hogy az eddig napvilágot látott köteteiben leggyakrabban és a legnagyobb terjedelemben költeményekkel foglalkozik. Sajátos módszerének lehetőségeit és teherbírását érdekes módon először az egyetemes magyar irodalom néhány remekművén próbálta ki. A Kísérletek és elemzésekben nagyszerű elemzéseket olvashatunk Vörösmarty, Petőfi, Arany, Babits, Weöres és Pilinszky lírájáról, illetve egy-egy versükről. Igen tanulságos és figyelemre méltó, amit e költőkkel kapcsolatosan elmond; aprólékos filológusi és poétikai munkával előbányászott, s eddig még nem ismert összefüggésekre mutat rá imponáló magabiztossággal, s megállapításai az egyetemes magyar irodalom szempontjából nézve is fontosak. S miután megbizonyosodott módszerének eredményességéről és alkalmazhatóságáról, úgy döntött, hogy a csehszlovákiai magyar költészet elemzésére is felhasználja. Ennek a merész elhatározásnak köszönhetjük az Ivek és pályák című kötetében olvasható remek verselemzéseit, amelyek nyomán szinte teljesen új megvilágításban tűnik fel szemünk előtt a csehszlovákiai magyar líra. Milyen kár, hogy a Hét évszázad magyar versei című antológia szerkesztői nem Ismerték ezeket a kis esszéket!

4.

A koncsoli módszer — a dolog természetéből adódóan — mindenekelőtt a zenével szoros kapcsolatban álló költészet tanulmányozásában tud felmutatni jelentős sikereket. A próza csak akkor engedelmeskedik neki, ha zenével telített, és szövetében kimutathatók a zenei szerkesztés elemei. Első kötetében viszonylag kevés írás foglalkozik prózai művekkel, s ez nemcsak Koncsol érdeklődési körét, hanem módszerének korlátait is jelzi. Duba Gyula vagy Gál Sándor prózájáról tagadhatatlanul sok fontos dolgot tudunk meg, a koncsoli szonda egészen mély rétegekből hoz felszínre vizsgálandó anyagot, de az összkép mégis hiányos marad, talán azért is, mert a hangsúly itt elsősorban az elemzésen és nem az értékelésen van. Második kötetében viszont két olyan prózaelemző tanulmánya is van, amelyeket szinte változtatás nélkül át lehetne emelni egy majdani irodalomtörténetbe. Rácz Olivér novellisztikájának és Dobos László regényeinek olyan árnyalt és sokrétű elemzését adja, amilyenre kevés példa akad még az egyetemes