Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Irodalom és szolgálat
Koncsol esetében mindenekelőtt azt kell tisztázni: kritikusnak vagy esztétának tekintsük-e őt? Első kötete — Kísérletek és elemzések, 1979 — megjelenéséig elsősorban kritikusnak tartottuk őt, azóta viszont rá kellett jönnünk, hogy ez a minősítés nemcsak pontatlan, hanem egy kissé igazságtalan is. Koncsol több is, más is mint egy kritikus; ő — a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében véve — műelemző. Valljuk be őszintén, felgyorsult ritmusú, aritmiásan lüktető korunkban, amikor annyira mulandóak az értékek és annyira kiszámíthatatlan és megbízhatatlan az ízlés — nem valami hálás feladat a komoly odafigyelést és szakértelmet igénylő, amellett nem kevés munkával is járó műelemzés. A kritikusnak elég egyszer elolvasnia a könyvet — s már írhatja is a bírálatot, tulajdonképpen még jegyzetekre sincs nagyon szüksége. Ha egy év múlva kérdezed a könyv felől, rendszerint már nem is emlékszik rá, mert időközben tucatnyi más kötetet kellett végiglapoznia és kritizálnia. Nem is lehet ezt rossznéven venni tőle, hiszen nem az utókornak szánta írását, hanem kortársainak, akik éppoly feledékenyek mint ő, s ezért nem fogják a vérét kívánni, ha netán tévedett volna. A műelemző ellenben szinte átrágja magát a műalkotáson; jegyzetfüzete megtelik idézetekkel és észrevételekkel, íróasztalán egyre magasabb tornyokban halmozódnak a könyvek — olyanok is, amelyekre jóformán csak egy mondat kedvéért van szükség —, s mire belefog az írásba már napokon vagy heteken át folytatott szorgalmas munka áll mögötte. S mindez kinek és miért? Legföljebb néhány embernek, aki rajongva szereti az irodalmat, s nemcsak az eredeti műre, hanem az elemzésre is kíváncsi. Sok múlik ilyenkor a műelemző ízlésén: az író becsülete és jóhíre, de az esztéta hitele is. Elég egy megingás, egy aránytévesztés, s már végzetes következményekkel járhat a dolog. Az olvasó hamarabb megbocsájtja mondjuk egy regényírónak, hogy unalmas a könyve, mint az azt elemző esztétának, hogy jó véleménnyel van róla. Koncsol László megbízható műelemző; mindig fontos és figyelemre méltó művekről ír — fontos és figyelemre méltó dolgokat. Az alkotásban mindenekelőtt a törvényszerűségeket keresi. A szerkezet tartópilléreit. Az összefüggéseket a valóság és az irodalmi mű között. Ritkán „közelít” a műhöz; amikor az első mondatot a papírra veti, már több mint bizonyos, hogy ő a helyszínről küldi „tudósítását”; szinte benne van a műben, belülről halad kifelé. Az ilyesmi az alkotással együttlélegzők képessége, azoké, akik nemcsak 'értelmezik és magyarázzák a szépirodalmi szöveget, hanem mintha minduntalan újra meg is írnák. Másik kötetének — Ivek és pályák, 1981 — több mint egyharmadát olyan verselemzések teszik ki, melyeket csakis olyan ember írhatott, aki jól ismeri (mert a saját bőrén tapasztalta) a versírás minden kínját és gyötrelmét, noha vérbeli költővé nem válhatott. Koncsolnak külön adottsága van az alig hallható neszek és rezdülések, a szinte láthatatlan vibrálások és örvénylések érzékelésére. De mindez meddő képesség volna, ha nem párosulna egyfajta meggyőző erővel, amely segítségével elhiteti olvasójával, hogy most egy csoda szemtanúja lehet, csak jól oda kell figyelnie mindarra, amit őszintén elé tárnak. Koncsol tagadhatatlanul művészpárti; nem keresi minden áron a fogyatékosságokat, a gyenge pontokat, ha tudja, hogy értékekre is bukkanhat. Ezért is kevesebb a kimondottan bíráló vagy elmarasztaló megállapítás dolgozataiban és tanulmányaiban. Rossz vagy elhibázott verssel például eleve nem foglalkozik, hiszen van helyette milliónyi jó és figyelmet érdemlő. Verseskötetekről is csak elvétve ír, mert úgy tartja, hogy a vers, ha remekmű, többet elárul írójáról, mint a közepes és jó költeményeket vegyesen tartalmazó könyv. Verselemzéseiből egyértelműen kiderül: nem csupán érzéke van a költészethez, hanem káprázatos elméleti tudása is, amit nagyszerűen alkalmaz, bár az igazat megvallva ez a szakmai elmélyülés olykor-olykor — kiváltképp ha a strukturalizmussal kacérkodik — fárasztó részelemzéseket szül. 3. A meglehetősen kis létszámú csehszlovákiai magyar kritikus-gárda tagjai sok mindenben hasonlítanak egymásra. Koncsol László azonban mintha egyáltalán nem tartozna (illene?) közéjük. Már az feltűnő — mert sajnos ez nem olyan természetes mifelénk —, hogy rendszeresen (bár nem túl gyakran) jelentkezik műelemzéseivel és a szintézis igényével megírt tanulmányaival, esszéivel, s mindezt teszi egy olyan időszakban, amikor idősebb pályatársainak már közel egy évtizede nincs mondanivalójuk a mai cseh
