Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - NAPLÓ - Ordódy Katalin: Visszanézve a Vajdaságra

Visszanézve a Vajdaságra

Délnek fordulok, arccal a Vajdaság felé, hogy a ködösítő idő távolán át, szálanként szedegessem össze emlékeimet, melyekből üde, friss csokor áll össze.

Esteledik, mikor a vonat Kelébia után átfut velem a jugoszláv határon. A határ fogalma tudatomban azonosul a síneken való ácsorgással, jövés-menéssel. Útlevél- vizsgálók, vámosok többnyire mosolygós udvariasságával, ami mégis mindig némi izgalmat ébreszt. A türelmetlenséggel, miután a formaságokon túlesve várjuk az indulást. Szeretnénk mielőbb elérni utunk célját, hogy lábunkat megvetve, a révbe- érés pillanatnyi megkönnyebbülése után máris a további célokat mérlegeljük.

A vonat ezúttal nem vesztegel. Szinte észrevétlenül esünk át a hivatalos ellenőrzésen s már siklunk is tovább a tájban, az egybefolyó kukorica, napraforgó, dohánytáblák között, melyek alatt ugyanaz a porhanyós fekete föld húzódik meg, tudomást nem véve a politikai megosztásról. Nem változik semmi, még csak az emberek beszéde sem, egyedül az állomások elfutó nevei jelzik: jugoszláv területen járunk. A tájra hirtelen kétszeres sötétséget borít a leszálló est s az alacsonyra ereszkedő, esőtől súlyos felhők tömege.

Mire megérkezem Újvidékre, bőven ömlik az őszi eső. Állok a csomagjaim mellett, telve várakozással. A dolgomat elvégeztem: megérkeztem. Miképpen nyújtja majd kezét felém a Vajdaság? Állok a csendesedő esőben és minden érzékszervem az új környezet jelzéseit figyeli. A zajok, a mozgás, a beszédfoszlányok félreérthetetlenül közük velem, délszláv földön vagyok, amely ugyan kicsit még otthonias, kicsit már idegen, de mindenképpen barátságos. Hol rejlik az emberben a radar, amely mindezt kitapintja, tűnődöm, de akkor megáll mellettem egy nyúlánk, fekete, dinári arcú szép fiatal nő és németül érdeklődik, én vagyok-e az író, akit Csehszlovákiából

várnak. Igen? Akkor hát mehetünk, pár lépéssel odább vár ránk az NDK-ból érkezett német kolléganő, akinek tolmácsa lesz. Be a buszba, majd kikászálódva belőle még vagy száz méter a Hotel Putnik. Az eső már csak finoman szemez, mintha csak az út porát, a fáradtságot akarná lemosni rólam. Felüdülve lépek be a Putnik üvegajtaján. Mit is jelent a szálló neve? Úgy sejtem, utas, vándor, zarándok, talán mindez együttesen. S mindez egyben rám is illik. Utasa vagyok a gyorsnak, amely idáig hozott, az ismeretlen tájakon szívesen kóborló, új benyomásokra szomjas, nyitott szemű vándor, s alázatos zarándok, akit a határokat, távolságokat nem ismerő lélekemelő szép szó iránti vonzalom hozott ide.

Másnap délelőtt a Kanizsára tartó teli autóbusz hangzavarából egy motívum zeng tisztán. A várakozásé. Magyar és szerb- horvát szavakba francia, román, orosz, kínai beszéd vegyül, a tolmácsok dolgoznak, folyik az ismerkedés. A tőlem nem messze ülő szerbül beszélő fiatalemberről később kiderül, hogy magyar. Torok Csaba, író és újságíró Újvidékről, a Vajdaság kulturális központjából. Ismerkedni jő. Az ember megtelik reménységgel, hogy sokat kaphat, s adni is vágyik. Bátortalan mosolyok, meleg kézrázások, próbálgató szavak — a barátkozás őszinte vágyától villamossággal telik meg a busz. Olvasni próbálok az arcokról, mint bizonyára az enyémről is olvasni akarnak. A kölcsönösen előlegezett jóindulat fénye világít a tekintetekben. Mikrokozmosz, még a kegyelem állapotában.

Zajos vidámsággal szállunk ki Kanizsán. Odahaza még egy múlt század végi térképen böngésztem a városkát, ahova delegátusként megyek az évenként megismétlődő írótáborozásra, s így találtam rá a névre: Ökanizsa. Ugyanakkor Bács-megye monográfiájában így: Magyarkanizsa, a Ti