Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - NAPLÓ - Ordódy Katalin: Visszanézve a Vajdaságra

sza túloldalán fekvő Törökkanizsával szemben. Azt, hogy alapításától kezdve milyen neveken szerepelt a hosz- szú évszázadok alatt, a modern áruház belépőjének egyik fala őrzi, nyolc, vagy talán még több elnevezést örökítve meg a mai napig. Most sajnálom csak, hogy akkor, melegiben föl nem jegyeztem. Maga a tény azonban arról árulkodik, hogy bár Kanizsa halad a korral, nagyszerű új áruházán kívül igen jóhírű, minden kényelemmel ellátott termálvizű gyógyfürdője van, sokat ad múltjára, ápolja hagyományait. Nem véletlen hát, hogy huszonkilenc évvel ezelőtt a vajdasági magyar írók éppen itt „táboroztak le”, hogy az irodalommal s az irodalmi élet szervezésével kapcsolatos problémáikat néhány napon át megvitassák. De szerepe lehetett a helyválasztásban a közeli Tiszának is, amelynek szemet gyönyörködtető, verőfénytől aranyos zöld partján néhány hívogató csárda is akad.

Az évek folyamán a megbeszélések egyre szélesebb kört öleltek föl, így magától adódott a gondolat: a soknyelvű Vajdaság valamennyi nemzetének, nemzetiségének írói küldjenek a Táborba képviselőt. Nem merném állítani, hogy később már ez sem bizonyult elegendőnek. Abban, hogy a táborozásból az utóbbi években nemzetközi írótalálkozó lett, gondolom, legnagyobb szerepe annak volt, hogy a tábor szervezői a határokat, távolságokat áthidaló irodalmi kapcsolatok ápolása mellett a vendéglátó házigazdák szerény büszkeségével meg is akarták mutatni, hogy az „álmodó Ti- sza-part” mentén nem álmodozó, de nagyon is élénk, korunk szellemi áramlatait tükröző kulturális élet pezseg.

A megbeszélések, előadások, a vita szerb-horvát nyelven folyt, de a külföldiek semmivel sem rövidültek meg, a hotel halijának kényelmes foteljeibe telepedve a magukkal hozott szellemi elemózsiát csomagolták ki, kínálták körül, nyilatkoztak újságnak, rádiónak. Az Aranyhal vendéglő asztalainál folyt a beszélgetés, mindig volt mit egymásnak mondanunk. Nem hiszem, hogy az Aranyhal törzsvendégei rossznéven vették, hogy a pincérek figyelme ezekben a napokban elsősorban felénk irányult. Egy nap után már tudták, kinek mi a kedves étke, itala. Remek rántott harcsájuk a valamikori pesti Keszey éttermet idézte, ahová Pesten jártamban mindig betértem, hogy megkóstoljam híresen ízletes rántott harcsájukat. Távozáskor a tulajdonos nem mulasztotta el megkérdezni vendégeit, meg vannak-e elégedve. Itt sem volt kevésbé fontos a kis pincéreknek, ízlett-e az étel, ital. Jóleső gondoskodásuk a sok nyelven beszélő idegeneknek szólt-e, vagy az irodalomnak szóló megbecsülésük jutott kifejezésre benne, nem tudom. A megkülönböztetett figyelem azonban a gasztronómiai örömökön fölül élménnyé nemesítette az ott töltött órákat.

Joselynt, a Párizsból jött kolléganőt afelől faggatom, milyen irodalmi divatnak hódolnak hazájában a leginkább.

Rám néz, mintha kissé csodálkozna a kérdésen s tolmács útján magyarázza, hogy legfeljebb többes számban, divatokról lehet beszélni. Az Oj hullám s egyéb útkereső irányzatok lecsendesedtek, leginkább egy-egy sikeres költőnek, írónak akadnak követői, de ezzel még nem csinál iskolát. Az epigonok lemorzsolódnak, mindenki a saját írói eszközeivel, a legsajátosabb egyéni módján akar érvényesülni, de a szakma s az igényes olvasók nemcsak az esetleg meghökkentő „így még nem írtak erről” művek alkotóit, de elsősorban a nyelvi kultúrát keresi.

— Én magam — mondja Joselyn — szeretek művészeket felfedezni, bemutatni, hogy amit csinálnak, nagyobb nyilvánosságot, több elismerést érdemel mint eddig elértek. Most éppen egy Párizsban élő magyar festőről írok.

Aztán Joselyn kérdezősködik a háziaktól, az érdekli, hogyan viszonyult Tito elnök a művészetekhez.

A két kínai küldött — az egyik prózaíró, a másik költő — csillogó fekete szeme mérhetetlen kíváncsiság tükre. Örökös éhséggel villan ide-oda, semmit nem akarnak elmulasztani. Tudni, látni akarnak mindent, s minden mögé is látni szeretnének.

Kanizsán az első este az ismerkedésé. A megnyitót Koncz István rendező tartja, az írótábor egyik alapító tagja. Minikiállítást tekintünk meg Húsvéth Lajos, a már elhunyt helyi festőművész képeiből. A falusi életet, tájakat ábrázoló festményeinek színei még ma is melengetnek, ha felidézem azokat. Joselyn jut eszembe. Húsvéthnak sem jutott annyi az országos hírnévből, mint amennyi jogosan megillette volna. Gyakran a körülmények s a szerencse dolga is az ilyesmi. Szülőföldjén azonban számon tartják, szeretik és értékelik. Van életmű, amely az alkotó halála után kezd igazán élni, hatni s vonzani.