Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)
Interjúkban, vallomásokban sok mindent elmondottam már, nem szeretném ismételni önmagamat, mégis úgy érzem, most, -e kötet végén újra el kell mondanom egyet-mást, ami elősegítheti a gyűjteménynek, különösképpen pedig a tengelyében elhelyezkedő Mítosznak a jobb megértését. Szükségszerű hát, hogy Adámmal-Évával kezdjem, azzal a megszorítással persze, hogy nem ismétlem el a Legenda az Ifjúság vizéről című írásban vagy interjúban elmondottakat. Már csak azért is, mert a Legendában például 1956-ig, „első közlésemig” beszéltem el a „magam mentségét”, a mostani Jelen és történelem című kötet írásai 1956-tól 1980-ig datálódnak, ott folytathatom hát, ahol a Legendát abbahagytam, s ahol a Jelen és történelem kezdődik. Kezdem (Illetve folytatom) pedig ama furcsa dolog megváltásával, hogy bár világéletem- ben prózaírónak készültem, minden látszat ellenére nincs e több száz oldalas könyvnek olyan írása a Mítoszon kívül, ami önként, önmagától született volna, nem külső kény- szerre-ösztönzésre. Miért? Kérdezem, nem felelni akarok. A választ én sem tudom. Tény, hogy verset (pontosabban: prózának nem nevezhető szöveget) soha másként nem tudtam írni (a félvállról való kezelés ellenére, vagy éppen ezért?), mint belső parancsra, prózát meg csakis külső „parancsra”. Számomra legalábbis alighanem az a legalapvetőbb különbség a két műnem között, hogy az egyiket belső, a másikat külső erők ösztönzik-irányítják. II. Minden könyvnek megvan a maga sorsa, megvan a Jelen és történelemnek is. Eredetileg még 61—62-ben akartam tető alá hozni egy, a Kelet-szlovákiai Vasműről szóló riport - és elbeszélésciklus formájában, ám abból a könyvből fBallada a földről lett volna a címe) máig nem lett semmi (elmondottam már másutt, többször is, hogy miért), legföljebb néhány vers s néhány prózatöredék. Később, a hatvanas évek közepén már egy riportgyűjtemérayt szerettem volna összehozni, egy évtized publicisztikai tevékenységének a termését, ez előbb-utóbb alighanem valóra is vált volna, ha Párizs közbe nem szól. Am Ady Bakonya félresodort mindent az utamból, s mire onnan hazakerültem, nem hogy riportjaimra nem mertem gondolni, hanem még a korábbi versekre sem. Évek, hosszú évek teltek, míg úgy négy-öt esztendővel ezelőtt Zalabai Zsigmond A Csallóköztől a Bodrogközig című antológia szerkesztése kapcsán elő nem ásatta velem hajdani írásaimat (a legutolsó is, a Víz, víz, víz, víz című, éppen tízéves volt már akkor), s bogarat nem tett a fülembe: ezeket az írásokat ma sincs miért szégyen- lenem. Hát ami azt illeti, nem is szégyelltem én soha őket, csak rámfogták, hogy megtagadtam egykori önmagamat, mi több, magam is gondoltam rá nem is egyszer, különösen hetvennégyben, amikor odahaza, Gömörben voltam egy évig „terepszemlén”, hogy kellene valamit kezdeni ezekkel a riportokkal. De mit? Mert az, ugye, mégiscsak furcsa lett volna, hogy egy tíz évvel azelőtt befejezett riportgyűjteményt évtizedes késedelemmel tegyek az olvasók asztalára. Három lehetőséget láttam akkor a könyv megvalósítására, elmondom sorban valamennyit: 1. Tíz—tizenöt esztendő múltán újra kezdeni a riport- és prózaírást, meglátogatni hajdani írásaim „hőseit” s tájait, megtudakolván, mi történt velük az eltelt idő alatt, s ilymódon egészítve ki és fejezve be a kötetet. 2. Minthogy menetközben csak írtam én itt-ott prózát is, (párizsi tudósítások, nekrológok, interjúk, könyvismertetések), ezekből összeállítani a gyűjtemény másik felét s a Krétakörhöz hasonlatosan húsz esztendő (1956—1976) terméseként közreadni. Ez már inkább járható útnak tetszett, a bökkenő csak az volt, hogy 76-ra alig ötven—hatvan flekknyi írásom jött össze csupán, s akkori életkörülményeim alig adtak módot arra, hogy ezt a mennyiséget rövid időn belül gyarapítani tudjam. Mindezek ellenére, amint az ábra mutatja, jórészt mégis ez az elképzelés valósult meg, igaz, hogy öt esztendő csúszással, s a harmadik variáció (a Mítosz) közbeiktatásával. 3. Említettem már, a 76-os véletlen kalandot, a Tudósítás és látomást, valamint az abból hirtelen szárba szökkent Jelen és történelem első vers-változatát, a Krétakor végére illesztett kompozíciót. E szöveg^montázs (azt a változatot nevezzük még inkább csak így), amint tudjuk, az árvízi tudósításokból nőtt ki, s ebből szervesen érlelődött a további „lehetőség”: egy olyan versnek (szövegnek? elbeszélő költeménynek? poémá- nak? eposznak?) a megírása, amely az árvízi témához hasonlatosan, hajdani prózáim
