Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)
ból táplálkozik, s ilymódon próbálja megközelíteni az adott kor leírását (megörökítését?). Amint tudjuk, ez történt, így született meg a Jelen és történelem. Mítosz és gyűjtemény egyaránt. Csakhogy ... Csakhogy addig, amíg elhatározásból valóság lett, bizony sok víz lefolyt a Sajón, a Dunán, no meg az Ipolyon, amelynek völgyében épp az utóbbi öt-hat esztendőben vertem sátrat, s írtam e könyv második és harmadik harmadának nagy részét (de erről majd később). Itt csak annyit, hogy végül is sikerült megvalósítanom a tervet, igaz, ennek volt még egy nagyon fontos oka: az, hogy „szabadúszó” lettem. Amint a Krétakor megjelent, hagytam csapat-papot, beugrottam a „mélybe”. S ez bizony korántsem volt tréfadolog, előttem volt a Koncsol László korántsem vigasztaló példája, aki akkorra egyszer már kipróbálta, milyen a szabadúszás, bele is bukott, s bizony az én elhatározásomhoz is volt kétkedő hang több, mint elegendő. Am amint az jó rossz szokásom, ezúttal sem hallgattam senkire, nekivágtam a mélyvíznek, s azóta is úszom. Vagyis hát írok. Alig egy-másfél esztendő alatt ugyanis sikerült tető alá hoznom ama másik felét a kötetnek, ami még hiányzott, azaz: potom másfél esztendő alatt éppen annyit írtam (prózát), mint előtte húsz év alatt! íme, mire jó a szabadúszás! Tény, hogy az első változatot nem tudtam ezúttal sem megvalósítani, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy végleg lemondtam volna dédelgetett tervemről (általában szeretek visszatérni, akár hosszú évek múltán is egy-egy korábbi kedves elképzelésemhez). De azért ebből is megvalósítottam ezt-azt: igyekeztem figyelemmel kísérni témám-hőseim további útját az elmúlt években^évtizedekben, s gondolom, ha az nem sikerült is (egyelőre), hogy mindegyikükről külön írásban számoljak be, gondolom, legalább e mostani írásban (adalékban? utószóban? önvallomásban?) nem lesz teljesen haszontalan beszámolni egyikük-másikuk viselt dolgairól, ilymódon tetőzvén be az egyébként amúgyis torzónak szánt („lehetőségek egy elképzelt szöveghez”), és mindenképpen befejezetlennek (be nem fejezhetőnek?) tekintett gyűjteményt. III. Lássuk hát, mi történt „hőseinkkel” az eltelt húsz—huszonöt esztendő alatt! Amint a figyelmes s érzékeny olvasó nyilván észreveszi, e gyűjtemény úgy van megszerkesztve, hogy a szűkebb világtól, a „szülőföldtől”, (Gömörtől) indul_ a tágabb világok (Pozsony—Dunatáj—Közép-Európa—Párizs—Európa—Nagyvilág) felé, s a Mítoszban kulminál. S megintcsak a tágasabb témák felől érkezik vissza ugyanoda vagy majdnem ugyanoda, ahonnan elindult: Gömörbe, „ahol a bölcső ringott”, pontosabban az önéletíráshoz, vallomásokhoz. Logikus hát, hogy betartva a természetes sorrendet, itt is ezt az utat válasszuk. Könyves Szabó József. Nem lehet véletlen, hogy a gyűjtemény éppen ezzel az írással kezdődik. Nem mintha nem írtam volna már előbb is „prózát” (a versekkel párhuzamosan már 55—56-ban is írtam). A Könyves Szabó József, ahogy utólag ellenőrizni tudom, a Hét ötvennyolcas évfolyamának első számai egyikében látott napvilágot, ötven- hét vége táján kellett hát, hogy befejezzem. Mert elkezdeni, erre pontosan emlékszem, már sokkal előbb elkezdtem, voltaképpen már akkor, ötvenöt nyarán vagy őszén, amikor együtt dolgoztunk Józsi bácsival, pontosan úgy, ahogyan az meg van írva. S ha egy téma ilyen „rangot” vív ki magának egy szerző életművében, hogy gyűjteményes kötet élére kerül, aligha elképzelhető, hogy szó nélkül haladjunk el mellette, amikor jó negyed évszázad múltán közzétesszük a róla szóló írást. Már csak azért sem, mert Szabó Józsi bácsi, hála istennek, ma is él, megroggyan'tan-megöregedetten ugyan, de erőben-egészségben, szellemi téren legalábbis. S hogy ez mennyire nagy dolog, arról tudom, hogy a rohanó idő múlásában egyre sürgetőbben próbálom vallatóra fogni (amíg lehet) hajdani nagy idők (az első világháború, a tizenkilences események) még élő tanúit, ám egyre kevesebb erre a lehetőség, mert fizikailag élnek még ugyan néhá- nyan, ám szellemileg halottak immár, meszesedő emlékeikkel nem tud mit kezdeni többé a kíváncsi utókor. Szerencsére, amint mondottam, Józsi bácsi a ritka kivételek közé tartozik. Mosit a nyáron, hogy meglátogattam, ugyancsak szívesen s szeretettel emlegettük föl a régi időket. No meg a könyveket természetesen, amiket Józsi bácsi oly nagyon szeretett valaha. Szereti-e még most is őket? Szereti bizony, csakhogy romlik a szem, ha a szel
