Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)
Koncsol László A HARMADVIRÄGZÄS KORSZAKAI Az 1958-tól 1970-íg tartó második korszak is folyamat, mint a korábbi. Első szakaszában, amely nagyjából hat esztendőn át tart, vagyis pontosan a korszak első felét tölti ki, irodalmunk integrációs folyamata játszódott le. Az integrációban előbb a költők két nemzedéke vett részt, később, 1963-tól a háború utáni jogfosztottság témájával a regény (Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz, 1963; Egri Viktor: Megmondom mindenkinek, 1965; Dobos László: Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967) és valamivel később, 1965-től a novella is beleszövődik, elsősorban Duba Gyula munkái által. (Duba immár teljesen kiforrott, sajátos tárgyú novelláira gondolunk: Öznyomon, Rohanó jel- hörongyok a gép körül, A sánta nyúl, Valaki kopogtat az ablakon, mind az Irodalmi Szemlében). Az említett integráció eredményeképpen alakult ki irodalmunk sajátos, egységes arculata, az a hang, témakör és tartás, amely pillanatnyilag talán egyetlen más irodalom egészére sem jellemző, csak egyes szerzők attitűdjére ebben vagy abban az európai irodalomban. Az integráció folyamatát a Tőzsér által elindított „szemlélet- vita” (Hét, 1964) és Fábry vitazárója, az Antisematizmus (Hét, 1964 és Irodalmi Szemle 1964) kísérte. A két első nemzedék költői és írói lényegében a hetvenes évek közepéig, több mintegy, sokan másfél évtizeden át, a mai napig kitartottak ebben a közös új attitűdben. A korszak másik hatéves szakaszában megindul a lassú differenciálódás, főleg a harmadik nemzedék közreműködésével, amely a hatvanas évek közepén jelentkezik nagyobb nyomatékkai a sajtóban, új célokért, hogy 1966 áprilisától a Szemle Vetés- rovatában mind tudatosabban haladjon a közös bemutatkozás, az új korszakot nyitó Egyszemű éjszaka (1970) felé. A harmadik nemzedéket ért hatások, nevezetesen az avantgardizmus különféle irányai az idősebbeket sem hagyják érintetlenül; a közös alapélményt más-más irányok módszereit is hasznosítva Tőzsér elvontan, Zs. Nagy groteszkebből, a Párizsba rándult Cselényi bontott és hézagos nyelven fejezi ki, míg az első nemzedék (s itt az árnyalati különbség egyfelől már integrálódott két első, másfelől köztük és a mesterséget még csak tanuló harmadik nemzedék között!) az avantgardizmussal szemben mindvégig bizalmatlan marad, vagy ha mégis közeledni próbál, föloldódni nem képes benne. Tőzsér az Őszi világban az idill (a „van”) lebomblását s a hiány (a „nincs”) születését rögzítette. Férfikor című verse már programot vetít ebbe a fölismert és ábrázolt hiányba. A Férfikort nyugodtan nevezhetjük korszaknyitónak, elsősorban azért, mert jól szervezett formában nemcsak Tőzsér, hanem az egész második nemzedék számára költői és politikai programot hirdet. A vers részben nyílt, részben rejtett tartalmának egy nyugati eredetű régi magyar tánc, a Volta fordulatosán kezelt ritmusa biztosítja az alapformát. A Férfikor a költő rövid romantikus periódusát is nyitja, s egy sajátos, egyszerre forradalmi és forradalom utáni állapot fejeződik ki benne, egy kicsit Musset-i, kicsit Don Quijote-i attitűd, tele a (költőre, nemzedékre és a szocializmus akkori gondjaira jellemző motívumokkal. A vers első részébe egy olyan személyes kivételt is belesző, amelyet később az egész középnemzedék vallani fog, sőt mások is, idősebbek és fiatalabbak, ki-ki a maga módján, versben és novellában: „Huszonkét éve adom a hőst itt, / játszok ÍVEK ÉS PÁLYÁK II.
