Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)

a sorssal szembeköpősdit”. A „Hős”, a „sors”: a tragédiaelmélet fogalmai, s a Férfikor szubjektumát az tölti el nyers öniróniával, hogy tragikus alkat létére olyan világba csöppent, amelytől már idegen minden tragikus hősi attitűd. A vers második harmadik és negyedik része az ösztönök, az érzelmek és a gondolatok emelkedő szintjén a szubjektum természeti, ha úgy tetszik, állati szabadságvágyát (szúrok, ha szúrnak, / rúgok, ha rúgnak...”), az érzelmekén a szenvedők és sértettek iránti részvétét („De torkig álljak / bár a virágban, / kis füvek mérgét / felkiabáljam...”), a gondolatokén az egész világot átfogó egyetemes szolidaritást, tehát szép sorjában a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas forradalmi elvét fejezi ki. Nem lapos programvers ez, éppen rétegei, elemi indulata, gazdag helyi és lélektani ágyazata jóvoltából. A szabadság eszménye az önvédelmi gesztusok, az egyenlőségé a dal (szó), a testvériségé a tömegtánc versmezejében rejtőzködik. A versben a társadalmi eszmény és a valóság következetesen szembekerül egymással, romantikus kontrasztokban: morzsavilág a mindenséggel (egy Tőzsér-filolőgia biztosan igazolná, hogy ez a József Attila-i fogalom itt bukkan föl nála először), gaz a tűzzel, fagyfegyelem a vérmeleg kedvvel, csend-száj a bátor szóval, vagyis a félelem megjelenési formái az emberhez méltó bátor magatartás igényével. Tőzsér lírája e pillanatban társadalmilag aktív, s évekre ilyen is marad, kontrasztokkal, romantikával.

A Mogorva csillag ugyanebben az attitűdben a tevékenyés mindig másokért élő apának állít emléket, azzal a fiúi fogalommal, hogy ezt az utat kívánja járni maga is. (Tőzsér itt is bukolikus formával élt, a verset ötszótagú jambusokban írta — az anakreo- nl zenét csak a lazább ritmika és a levegős rímszerkezet leplezi. A forma feszültségteremtő szerepe hasonló az Őszi virágéhoz). A Hanka és a Credo ut intellegam, Tőzsér két katonakori v-erse is a lélek és a sors felé mutat, mint a Mogorva csillag, s a világ felé, mint a Férfikor. Mindkettő őrzi a tőzséri romantika markáns képi vonásait, különösen a Hanka. Könnyű meglátni benne a Férfikorral való szorosmotivikus kapcsolatot, a vadként futó villamos (Férfikor) és a smaragd makkosban csörtető vadkan (Hanka), a villamos alá megadón besimuló utca (Férfikor) és a vadkantól taposott szűz föld (Hanka), a szúrásokra és rúgásokra visszaszúró és rúgó, semmi úr előtt meg nem hajló szubjektum (Férfikor) és a naponta támadó és menekülő, sértésekre fölhorkanó, meg nem bocsátó, mindenkitől félő, mégsem rettenő hős (Hanka) képei között. Ez is megfelelő vers, a világ kihívásaira szintén programmal válaszol. Hőse még igazi hős: az életet romantikusan az idill és a harc ellentétében látja: („Hogy majd örökre elhagyhassa, / csörtet vissza a vérbe, gazba”).

Tőzsér 1964-ben kihull ebből a dimenzióból, ki a romantikából, vissza abba a passzív állapotba, amelyet az Őszi világ már kifejezett, s amely romantikus verseinek negatív pólusában is benne rejlik. Átmeneti aktivizálódásában főleg Cselényi volt a fegyvertársa, publicisztikájuk is azonos célokért, rokon indulattal bontakozott ki, míg csak a hatvanas évek közepén mindkét újságírói pálya meg nem szakadt. (Tőzsér átlépett az Irodalmi Szemléhez, Cselényi ekkor ment először Párizsba). A többiek, Bábi, Dénes, Ozsvald az első, Zs. Nagy a második nemzedékből jórészt töretlenül kitartanak az 1957-es attitűdben.

Később, egy évtized múlva Szabadesés című regényében (1969) Duba éppen az első korszakváltás éveiről festi meg plasztikus visszatekintő képét. Főhőse, a novelláiból jól ismert Morvái szerkesztő, első irodalmi korszakfordulónk, 1958 táján keresi magát Pozsony és a szülőfalu bonyolult vonzó-taszító hatásai között. (Duba maga is ekkortájt, 1957 óta kezd működni az újságírók céhében, s 1959-ben jelenik meg első, még Ka- rinthy-tanítvány-kori kötete, A nevető ember), Duba ugyanazt a hiányállapotot ábrázolja, úgyszólván szociográfikus hűséggel, egy későbbi társadalmi válságból visszanézve, amelyet a költők akkori verseikben a líra természete szerint azon melegében, romantikus programokkal kiegyensúlyozottan, mint Tőzsér vagy Cselényi, illetve meztelenül, mint Bábi vagy Ozsvald már kifejeztek.

Duba regényének vezérmotívuma az a félelem-élmény, amely az akkori Tőzsér-versek világát vagy a Stószról jövet óta Bábi verseinek attitűdjét is alapvetően meghatározza. Bábi Keresek valakit című kompozíciója 1958-ban született, mint a Férfikor, s a szubjektum itt is úgy viselkedik, mint a stószi versben: fél és menekül. Bábi bőven ontja a magány, a félelem, a menekülés képeit. Hősét falak veszik körül, didereg, s úgy érzi, hogy megverték. A szabadság „silány dolgokká testesült”, mondja, s ő „vak, süket