Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Bereck József: A szellem szolgálatában (elbeszélés)

Az évek során sok haszontalan falusi gyerek fényesítette foltos nadrágjával az ülőkémet, köztük néhány olyían Is, aki megérdemelne egypár emlékező szót, ám elsőül hadd szóljak Ettenberger Sándor tanító úrról, akinek a megszületésemet köszönhetem. Nyesziett kis legényke volt, amikor 1897-ben a faluba került, miután Léván tanítói képesítést nyert. Az asszonynép érdeklődő pillantására arcát lányos pír futatta el. Merő ellentéte volt az öregkorára elnehezült Vázsonyl József tiszteletesnek, az iskolaszék elnökének, s kiváltképpen Kiss Gáspárnak, a tagbaszakadt, széles tenyerű iskolagondnoknak, de hamarosan kiderült, micsoda állhatatos lélek szorult vézna kis testébe. Kioltha- tatlan tűzből táplálkozó akaratával meggyőzte a falu elöljáróit, hogy egy százéves, roskatag vályogépülettel isten és hon ellen való vétek lenne a XX. századba lépni.

Hamarosan el is készült az új iskolaépület, 3000 kemény forintoknak és Kiss Gáspár állhatatoságának köszönhetően. Egyébként gazdálkodónak is ilyen volt, a szándékaiban és tetteibsn következetes, s mily iróniája a sorsnak, hogy a fiai ebből a tulajdonságból szinte semmit sem örököltek; évtizedekkel később az utolsó holdig eltékozolták a hatalmas apai vagyont. A kilenc méter hosszú és hat méter széles új tanterem elé sütő- és mosókonyha, előszoba és utcára néző két lakószoba került, mögé pedig aprócska kamra és istálló, ám Ettenberger Sándor, aki 342 forint 92 krajcár kántortanítói jövedelmének java részét könyvekre áldozta, sosem vette igazán birtokába ezeket a létesítményeket. Minden idejét a falu faragatlan kölykeinek pallérozása és saját szellemének táplálása kötötte le. Édesanyja hasztalan szorgalmazta szapora leveleiben a nősülését, s a távoli Tinnyéről Ideutazván, minden alkalommal pesti könyv- és folyóirat-újdonságokkal kényszerült megterhelni útipoggyászát. Ezek ismeretében nem csoda hát, ha tanító urunk 1900. február 12-én, 25. születésnapja éjszakáján is kudarcot vallott, amikor a szomszédos plébánián elköltött boros vacsora után az öregecske, de az élet dolgaiban sokkal jobban eligazodó Vázsonyi tiszteletes átküldte hozzá szemrevaló cselédlányát. Ettenbsrger Sándort alkalmasint a testi szerelem ízeinek megismerése nélkül vitte el a tüdőbaj zsenge fiatalon, 1903 júniusában; ájtatos asszonynép és zúgó harangszó kísérte ki a szénaillatú temetőbe.

Előbb azonban — első ízben az iskola történetében — szenvedélyes hangú leveleivel sikerült kiharcolnia az államsegélyt, melynek tisztes összegéből készíttettünk mi, iskolapadok, s futotta belőle Európa, Magyarország és Pozsony vármegye térképére, a Mó- czy—Petrovács—Steinberger-féle fali olvasótáblákra, a Győrffi-féle természetrajzi lapokra s nem utolsósorban a nagy iskolai fatáblára. Ettenberger Sándor utódaiként aztán Gart Tivadart, Balázs Józsefet, Petrásovics Gyulát, Nagy Jenőt, Tamásy Gyulát, Sidó Lajost és más tanító urakat ismertem meg, de senki sem maradt itt egy esztendőnél tovább. Mintha nyomasztotta volna őket a fiatalon ellobbant Ettenberger Sándor emléke.

A MEGTETVESEDÉS AKKORIBAN NEM VOLT RITKASÁG, NÉHA AZ EGÉSZ OSZTÁLYT kopaszra kellett nyiratni, sőt, néhány gyerek feje a szülői túlbuzgóság és tudatlanság folytán a petróleumban is megfürdött. Pununút illetően mégis másért voltam hálás a sorsnak, hogy iskolába járása során szerencsésen elkerültük egymást. Igaz, az pofon- egyszerű volt, hiszen én mindig valamelyik padsor elején álltam, Pununúnak viszont bérelt helye volt az utolsó padban, lévén állandó ismétlős. Ráadásul tetves Is volt, cigány és félárva. Manapság úgy mondanák, hogy hátrányos családi helyzete miatt tipikus esete volt a szellemi viszamaradottságnak. Minden osztályt két-három évig járt (azazhogy inkább került), azért hamarosan két fejjel az osztálytársai fölé nőtt, s állandóan azzal bosszantotta őket, elsőül is a fiúkat, hogy neki már szőrös a micsodája.

Mondom, iskolás korában az említett okoknak köszönhetően nem kerültünk közvetlen érintkezésbe* de később, a faluzó mozi idején megfordult a helyzet: neki és hasonszőrű társainak csak az első padban jutott hely, karnyújtásnyira a fonákjával fölakasztott Európa-térképtől. Akkoriban többnyire szikraesőben serénykedő kohómunkások és szaporodó barázdák képét vetítette vászonra a vándormozi, de néha azért lendületesen kepéző vagy éppen sugárzó arccal mozgalmi dalokat éneklő nők is föltűntek „Európa hátulján”. Ilyenkor Pununú, a látványtól elbűvölten és fölizgulva, ám mit sem törődve velem, se mással, önfeledten onanizált a jótékony sötétben. Elképesztő, mit éreztem én, a szellem szolgálatában megvénült iskolapad, aki — noha hosszú életem alatt nem egy megrázó dolognak voltam kénytelenül is tanúja lenni —, közelgő nyugdíjaztatásomra való tekintettel, több tapintatot vártam volna el másoktól.