Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Balla Kálmán: Mememtó: Vörösmarty
létét a nemlét mellett képes látni. A legjobb példa a legnagyobb, a Szózat: a „nagyszerű halálnak” a biztatás és bizakodás versében Is elkerülhetetlen jelenése. Ugyanez magyarázza, hogy 1846-ban, amikor a költő egy Széchenyi jövőbe látásával ismerte föl a magyar kibontakozás lehetséges sorsát a hazafias nemesség elleni, Bécsnek kedvező galíciai parasztlázadásban, bizakodásának kialvása — Az emberek című vers — nem csupán nemzeti, hanem egyetemes emberi értelmű. „S állat vagy ördög, düh vagy ész Bár melyik győz, az ember vész. Ez őrült sár, ez istenarcú lény! Nincsen remény!” Ez, a nyelv közvetítette „kozmikus nagyszerűségű” szemlélet nyújtja a hazafias, tehát közösségi témájú Vörösmarty-versek ritka mélységű személyes hitelét. „Ihletének komplexsége” — hogy megint a nagy jellemző, Horváth szavával éljünk —, a világ mellett a Semmi érzékelése a kezdettől, a zsengéktől föltűnő Vörösmarty lírájában. „El ne hagyj így vesznem, oh Teremtő! Vagy mért adál ennyi érzetet? Vonj el a halálos semmiségtől, Adj szívemnek vég enyhületet. Ott álmodoztat ifjú képzelődést Elmúlt szerelme és meghiúlt remény. S a szív halála lassú, nem gyötör.” (Börzsönyben) A Haza mellett a Szerelem a másik lételem, amely a harmadikat, a Semmit ellensúlyozza. Vagy kiegészíti, értelmet nyer tőle? Kiváló elemzők sokszor, bár nem elégszer vizsgálták Vörösmarty bonyolult motívumkincsét, jelképrendszerét. Az álom, az ábránd, a képzelet rokon értelmű benne a szerelemmel, a megsejtett, ám el nem ért boldogsággal, valamint a halállal. „El innen a magánynak Fejtekébe, El, hol ember nem hagyott nyomot. (...) Ott álmodoztat ifjú képzelődést Elmúlt szerelem és meghiúlt remény. S a szív halála lassú, nem gyötör.” Ezt mondja Csongor a költő talán legnagyobb művében. A szerelmi ábránd táplálja, s mérgezi a szívet. Tünde, szerelmének sorsát megtudakolni, reményének biztatásért a jövőbe látó „komoly, bús asszonyhoz”, az Éjhez fordul. Az ő válasza, mely nem is válasz, monológ az ember életéről, jól ismert. Ám a szerkezeti megoldások itt különösen sokat mondanak. Az Éj számkivetésre ítéli Tündét, aki ízlelte az örökkévalót, de múlandóságról álmodott, abban keresve boldogságot. Helyette az emberi perc-élete>t lelte, bujdosást, s álmodást örök hazájáról. A Püthia azonban maga is álmodik. S Babitsnak élezett nézete helyett, mely itt a műnek végét vetné, megint máséra, ezúttal Hankiss Jánoséra utalunk egyetértőleg: az Éj arcát az ember élete világítja meg. Az örökkévaló álmai a mulandóiról szólnak; csak mulandóról lehet szólni. Ellentét, nem ellentmondás, egység, nem kizárólagosság. Az éleítmegvetésből származó erő, amint Kemény írta. Nem sztaicizmus, nem filozófia ez, mert költészet. De szemlélet, de gondolat, kérdés, végzetlátomás. Rettenet, mely nem oldható föl azzal, hogy szépen kimondják. Jelenvaló marad a műben, ahogy a nemlét az életünkben. 3. A költői alkotás minősége a formanyelven áll vagy bukik. Vörösmartynál ez mindenekelőtt a stílust jelenti. „Az ő formaigénye nem a belső elrendezkedés, (...) alkotása
