Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Balla Kálmán: Mememtó: Vörösmarty
Ball a Kálmán MEMENTO: VÖRÖSMARTY* i. Emlékezni édes; a keserűségre is. Emlékeztetni 'kínos és háládatlan szerep, mert figyelmeztet, elbizonytalanít. Az emlékezés kábító és mámorító: a voltak újraélése, újraelmondása megnyugtat, mert kizárva meglepetéseket, változhatatlan tények fonalával vezet el a jelen bizonyosságáig, és életünket jótékonyan tágítja a számtalanszoros megismétlés lehetőségével, a kellemes élmények állandó önkéntelen megjelenítésével. Am ez a határtalanság illúziója, amely a szárnyastükör sokszorozó érzékcsalásához hasonlít. Mindenkinek megvannak a maga emléked, az emlékezés magánügy. Ha kollektív üggyé teszik, formasággá, ceremóniává változik. A nem-egyéni emlékezés senki emlékezése. A nagy költők mindig emlékeztetnek. A múlt számukra nem emlék, mely fölidézhető, és értelmet nyer a történelem kontextusában vagy a jelen bizonyosságában, hanem mementó, amely fölidézi az egyénen kívüli, hatalmasabb erőket és meghatározottságokat, a tőle független időt: a jövőt — magát a bizonytalanságot. A mementó kételyből születik és kételyt ébreszt. A költőnek a feloldatlan, megválaszolatlan, korlátozó körülmények, kérdések, ellentmondások iránti érzékenysége — hivatottsága — segíti napvilágra; hallóit pedig megtorpanásra, újrakérdezésre, töprengésre készteti. 2. Vörösmarty világának is középpontja, gravitációs centruma a keresés, a válaszhiány, a kétségbeesésig komoruló bizonytalanság. Nem a racionalizmus korában gyakori isten- keresésről, az isten újkori „halála” okozta válságról van szó. A Terv, az emberiség közös sorsában osztozó egyén rendeltetése kérdeztetik, állíttatik vagy íagadtatik. A nagy értő, Babits szerint a szerelemkultusz és a hazaflság egyaránt ideiglenes, racionalizált válaszai Vörösmartynak a meg-megszólaló, minden művében ott bujkáló kérdésre: Mi dolgunk a világon? Az igazi, leleplező válasz azonban az Ej monológja és Az emberek, az egyéni és egyetemes céltalanság érzésének kitörései az éppen ettől tartó, óvó és óvakodó költőből. Babits mintha két költőt látna Vörösmarty életművében. Mások nem helyezik élesen egymással szembe e költészet kettősségének tagjait, világképi feszültségének pólusait. Horváth János fogalmazta meg legpontosabban: „Az ő formalgénye... szakadatlan önkifejezés”. A nemzet, a haza nevében megénekelt témák Vörösmarty személyes, belső problémái. A nemzetiség kora, a jó és kevésbé jó értelemben vett nacionalizmus ébredésének kora — mondják a közép^európai XIX. század első feléről. Vörösmartynak, lényegében, nincsen sok köze a politikai, párt- és programhazafisághoz. Sohasem retorikus, a haza sorsa, a cselekvés a hazáért számára egzisztenciálisan fontos, önmaga végzetét a legmélyebb értelemben összekötve érzi a hazáéval. Hazafias versei lelkiállapotkifejező én-líraként olvasandók. Ódáinak, himnuszainak Horváth említette „bús pátosza” abból ered, hogy a haza életét, akár a magáét, csak a megsemmisülés lehetőségével együtt, * Száznyolcvan évvel ezelőtt született Vörösmarty Mihály.
