Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Búcsú BÁCSKÁI BÉLÁTÓL - Keszeli Ferenc: Barátunk halhatatlan
mint amilyeneket akár egy a mienknél jóval kényelmesebb és olajozottabb értelmiségi életvitel is megkívánna. Magyarán szólva: szakmai készületlenségéhez idegi fölkészü- letlensége is társul, s nem tudhatjuk, melyik a súlyosabbik hiány. A személyiségre nézve és élettartama szempontjából kétségtelenül az utóbbi a pusztítóbb hatású, mert a lelket teszi könnyen sebezhetővé. Képzeljünk el egy őserejű embert, aki bemegy a szorítóba, s ott erős, de főleg edzett és körmönfont technikájú, hétpróbás verekedőkkel találja magát szemben. Számos nagyszerű barátomat érzem ilyen őserejű, intézmény értékű, de korszerű harcra idegileg készületlen, ezért örökké sebzett és gyorsan elvérző embernek. Bácskái Béla is Ilyen könnyen sebezhető, de még külön gátlásokkal és komplexusokkal Is leterhelt lélek volt. Sebeit olykor megmutatta, de leginkább férfias szeméremmel rejtegetni szokta, s csak néha adott hírt róluk egy-egy fojtott kitöréssel. Többen Is mondták, hogy élete utolsó hetében különösen ajzottan járt-kelt, váratlan dührohamokat kapott, s mindig nyugodt kék szeme most eszelős tűzben égett. Egy friss, nagy sérelem minden korábbi sérülését fölszaggatta, s minden egyszerre kezdett benne fájni. Valószínű, hogy ez az Impulzus robbantotta föl a szívét, negyvenöt éves korában, egy még mindig forrásban levő és hallatlanul termékeny festőművész pálya fölfutó ívén, a képeiről leolvasható jelzések szerint jóval a zenit előtt. Méltó és hasznos lenne, ha semmit sem felejtenénk el a művéből és példázat erejű életéből. Koncsol László Barátunk halhatatlan Bácskái Béla halálának híre utazás közben csapott engem arcul. Abban az órában, amikor már zajlott a temetési szertartás, amikor a festő szülőfaluján végighöimpöilyögni indult a fekete embersereg. Későőszi temetés volt — kegyetlenül korai halál, számomra sok más halálnál valószínűtlenebb, mert hiszen jól tudtam, hogyan él: nem úgy, ahogy a halálba készülők. Félek, hogy a műveiben továbbélő alkotót igen nehéz lesz majd elválasztanom a halott barát eleven emlékétől, de a megidézett képek — bár gyász- keretben —, máris a vigasztalás fényében kezdenek előttem elvonulni. Azt hiszem, Bácskái Béla emberi, művészi értékeit a maga természetes, hamisítatlan mivoltában volt alkalmam megismerni. Mindez csak nehezíti a gyászt, de könnyíti talán a szemérmesség görcsének feloldását, annak kimondását, hogy milyen nagy művész volt is ő valójában. Efelől ugyan esztendők óta nem voltak kétségeim, de valahogy sosem volt megnyugtató a számomra az, ahogyan a szóbeli, vagy az írásos méltatások napirendre tértek az ő festői kvalitásait illetően, mondván: Bácskái kiváló festő. Ennyi és semmi több. Pedig Bácskái több volt ennél — remélem kiderül majd. Ostoba játékot űz velem a véletlen. Abban az órában, amikor halálának híre elérkezett hozzám, eszembe jutott, hogy szinte percnyi pontossággal épp egy héttel azelőtt írtam le a következő mondatot: „Nem kevésbé szép, az alkalommal is jól harmonizáló anyagot állított ki a szülőföldjével olyan szoros, költői kapcsolatban élő Bácskái Béla, aki a tárlaton szereplő hét alkotó közül az egyetlen élő művész.” Természetesen semmi jelentőséget nem tulajdonítok ennek a véletlennek. Azért említem csupán, hogy ily módon igazítsam helyre az Irodalmi Szemle ugyanebben a számában szereplő mondatomat. Mert az a mondat azóta nem igaz: Bácskái Béla már halott. A hitelét vesztett mondat az új Nógrádi Képtárat avató tárlat kapcsán hangzott el, s most már az is nyilvánvalónak látszik, hogy ez a gyászhír a képtár közeli kiállítási tervén is módosít, gondolom olyanformán, hogy rövidesen egy Bácskái Béla emlékkiállítást láthatunk majd a falai között. Pompás bizonyítéka lesz ez a tárlat annak, hogy barátunk halhatatlan. Keszeli Ferenc
