Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Búcsú BÁCSKÁI BÉLÁTÓL - Koncsol László: Ki az, aki elment...?

zedékünkből? Ha jól sejtem, ez a kérdés jutott minden barátja eszébe, amikor halála híre eljutott hozzánk. De jött mindjárt a második kérdés is, az ilyenkor szokásos önváddal: mit és mennyit mulasztottunk vele kapcsolatban, amíg Ólt, immár jóvátehetetlenül, szóban és tettekben?

Nincstelen falusi munkásgyermekként jött világra, korán elárvult, már kamaszként a füleki gyárba került, szakmát szerzett, s onnan jutott első művészeti vezetője, Szabó Gyula segítségével, érettségi nélkül, egyenesen a gyári műhelyből a pozsonyi Képző- művészeti Főiskolára. Ezt elvégezvén sem szakadt ki azonban a szülőtájból, hanem visszatért Nógrád megyei szülőfalujába, Persére, nem adván föl soha a szülőházat, akkor sem, amikor lelkész bátyját édesanyjával együtt állomáshelyről állomáshelyre követte. így ingázott örökké a Gömör megyei Deresk, illetve a Nógrád megyei Guszona és Perse, a műteremmé kinevezett ottani szülőház között.

Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a főiskola csak tudást adott neki, de életformáját nem változtatta meg lényegesen. Mester maradt, a szó teljes érteiméiben; művelte a szülőház s a parókiák kertjét, mint napszámos kamasz korában, ismerte és ha kellett, gyakorolta a kézműves mesterségeket, alkotói kapcsolatban maradt a füleki gyárral, amelynek valaha munkása volt, s ha kilépett a neki is otthont nyújtó parókiáról, ahol gazdag könyv- és lemeztár s általában az úgynevezett magas kultúra légköre vette körül, azonmód ősi elemébe ért, s külső megjelenésében is a mester, az izommunkát végző ember, a mezei és gyári barátok testi jegyeit hordozta magán: hatalmas kéz, roppant nagy izomzat, nehézkes járás, darabos mozdulatok, kőbe véshető öblös fej, lecsorgón vastag bajusz és mély, dörmögő hang. Nem volt a szavak embere, sem a köny- nyed mozdulatoké, csak ecsetjével tudta magát Igazán árnyaltan és mélyen kifejezni, de van egy olyan sejtelmem, hogy így is mindig, minden tájképében önmagát mondta el. Nem lehet véletlen, hogy mélybama, őszi, dombos tájképeit őrzi legmélyebben az emlékezetem: tónusukban és nagy, tömbszerű formáikban az ő külső-belső monumentalitására ismerek. Végül is ez a táj ölelte magába a testét; november 10-én temették el az édesapja mellé, Perse, a szülőfalu temetőjébe, amikor pontosan olyan mélybarna volt a táj, amilyenben az ő lelkét sejtem igazán otthonosnak. Nem lehettem ott a temetésén, de -egy hét múlva a sírja fölött álltam, s ugyanaz a táj, az ő tája vett körül, majd hazafelé is, Zólyomnak, még sokáig az ő tájában, az ő dombjai és színei között utaztam.

Ha meg akarjuk érteni ragaszkodását a szűkén vett szülőföldhöz, eredeti életformájához, paraszti^kézművesi életviteléhez, állataihoz, akikkel mítoszi módon szót értett, s akik most árván lézengenek a házban és a ház körül, a földhöz, amelyet utolsó leheletéig művelt s az építőanyagokhoz és szerszámokhoz, amelyekkel szintén utolsó leheletéig dolgozott, mindezek okát lelke és erkölcse komolyságában kell keresnünk. Azt hiszem — úgy éreztem, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy többször is megtapasztaltam — hogy nem bízott a városi értelmiségiek életformájában, s hinni sem igen hitt nekünk, akiket az élet s a hivatás gyökereinkről, amennyiben voltak, leszakított és messzire sodort. Vallásos ember is volt, s talán ez is távolította őt a szülőtájjal s a hazai létformával együtt a kultuszokból is kiszakadt emberektől. Ki tudna minderre válaszolni? Védelmező közeg lehetett számára a szülőföld, csigaház, ahova hite szerint bármikor visszahúzódhat. Hite szerint...! Művészetét mindenképpen ezekből a szempontokból érthetjük meg és fogadhatjuk el: kétségtelen, hogy minden sejtjében és atomjában, minden fejlődési szakaszában, mind a lázas dereski képekben, mind a monumentálissá tisztult későbbiekben hiteles művészet, alkotójának vére és szelleme lüktet benne.

Sajnos, ki-kiderül, milyen nagyon tragikus ez a mi nemzedékünk, mennyire elnyűtte tagjait az élet. Nemcsak a háborús gyermekkor, az üldöztetések és az állandó változások az élet minden vonalán, az újrakezdés kínjai és lélek-, illetve szelliemfaló föladatai, tetézve hagyománytalanságunkkal és ebből eredő fölkészületlenségünkkel, a követendő példaképek kicsiny számával, neveletlenségünkkel és modortalanságunkkal, ezekkel a vadhajtásokkal, amelyek valami buja őstenyészetben burjánzanak közöttünk, s lépten- nyomon fölsebzenek bennünket, hanem az is leterheli, hogy ez a zömmel paraszti gyökérzetű nemzedék, mondjuk ki már, nem ilyen gyötrelmesnek képzelte az értelmiségi pályát, s a folyamatosan keserű tapasztalat egész valójában megrendítette; az pedig már csak okozat, hogy ez a nemzedék egészen másfajta reflexeket cipel az idegeiben,