Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Búcsú BÁCSKÁI BÉLÁTÓL - Koncsol László: Ki az, aki elment...?
összefüggéstelen töt (vagy több) eteméit próbáltuk ütköztetni úgy, hogy a találkozás valamiféle ú] minőségeit eredményezzen. Egy metafora-vitánk során Bácskái megjegyezte, hogy tulajdonképpen ő is metaforákkal dolgozik, csak az ő metaforáinak mindkét eleme „állandó”: az egyik ő maga, a másik a táj, a természet. S ezzel az aforizmával már akkor meghatározta a későbbiek során is érvényes expresszionista „ars picturáját”: számára az alkotás kezdettől fogva és végig elsősorban kifejezés volt, de a kifejezés érdekében sohasem deformálta annyira témáit, anyagát, hogy annak alaptermészetét megbontotta volna. Van egy korai képe: a hatvanas évek elejéről származik s egy dereski (gömöri) határrészt ábrázol. Éppen kitörőben van a vihar, vagy talán már ki is tört, a fák súlyos sötétzöld s haragos-piros lombokkal hajladoznak, a föld is mozogni látszik. De ha sokáig nézzük a képet, nem a vihar rémületét érezzük, hanem valami belső drámát. Mintha a földmély Küklopszai ráznák a fákat, az eget, a földet. Ez a kép egyszerre ábrázolja a vihart s fejezi ki a fiatal Bácskái Bélában dúló, formát kereső indulatokat. S ez a belső dráma, ezek a hatalmas földlapokat, hegy haj lat okát feszítő és mozgató indulatok Bácskái Bélában később sem igen csitultak, esetleg csak fegyelmeződtek Fentebb arról írtam, hogy Bácskáit mennyire érdekelte a képzőművészet és az irodalom (közelebbről a költészet) lehetséges kapcsolata. De számomra mindig is a költészet adta a kulcsot Bácskái erősen lírai ihletésű képeinek a megértéséhez. S mindenekelőtt a magyar költészet első nagy „expresszionistájának”, Berzsenyi Dánielnek a versei. Berzsenyi képeiben érezni kiteljesedve azt a hatalmas tereket befogó és a befogott tereket belső feszültséggel, mozgalommal megtöltő erőt, amely Bácskái első korszakának képeiben ígéretként jelen van. Csakhogy míg Berzsenyi a vértelenebb klasszikus formákat szétfeszítve a romantikához közelített, addig Bácskáit az első korszak expresz- szicnista szertelenségei után a hetvenes évek elejéitől mintha egyre inkább a winckel- manni „nyugodt monumentalitás” csábította volna. 1975-ös (vagy 76-os?) nyitrai kiállításának anyagában legalább is már ilyesmit éreztem. De az erő, a teret nagy felületekre tördelő akarat jellegzetesen bacskads volt a nyitrai anyagban is. A korábbi motívumoknak, a hegyeiknek, völgyeknek, a súlyosan elterülő domboknak, szántóknak ezt a nyugalmasabb, letisztultabb Bacskai-faktúráját akkor egy kicsit az általa annyira szeretett gömöri táj apoteózisának s valamiféle általánosabb jelentéssíkba emelésének éreztem. S itt vissza kell térnünk az indító gondolatunkhoz: Volt egyszier egy nemzedék... Ugyanis azt, hogy Bácskái Bélának ez az újabb alkotó korszaka hová kanyarodott volna, hogy a csírázó új formák hogyan töltődtek volna fel új jelentéseikkel, már soha nem fogjuk megtudni. Egy életmű lezárult anélkül, hogy kiteljesedett volna. Simon István, Kormos István, Nagy László korai halálával csak nem régen vágott végig rajtunk a rettenet: a magyar irodalom és művészet tájain szorul lefelé az életkor felső határa s az ötvenhez közelít. S most a negyvenöt éves Bácskái Béla halálával mi, kisebbségi magyarok még erre az ötven évre is (bocsánat a nekrológba nem illő profán szóért!) rálicitálunk. Mi meg sem szakhatjuk időbeli állapotainkat! Csak tegnap lettünk „közép-nemzedék”, s máris sorolódunk át abba a bizonyos „örök nemzedékbe”. Bácskái Béla halálával elkezdődött... Tőzsér Árpád Ki az, aki elment...? Ki hitte volna, hogy éppen ő, az elnyűhetetlennek látszó, a mindnyájunknál hatalmasabb erejű férfi, a művészete által is hosszú életre predesztinált és soha betegnek nem ismert, az őserőként és őstehetségként emlegetett Bácskái Béla bukik ki elsőnek a nem
