Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - KRITIKA - Fazekas József: „A holnap nevében …"

ménye van. Mivel a szovjet állam még nem „tisztán” proletár jellegű, hanem minden dolgozó állama, az „osztálykompromisszum” állama, ezért a proletkultosok a „tisztán” proletár érdekeket kifejező Proletkult államtól való függetlenségét követelik. A párttól való eltávolodásukat egyrészt az ún. egyenlőség-elmélettel indokolják, amely szerint az osztályharc politikai (párt) és gazdasági formája (szakszervezetek) mellett létezik egy érettebb, kulturális formája is (Proletkult), másrészt pedig a „munkamegosztás” elvével. Az osztályharc különböző formáinak hangsúlyozása indokolt volt Kerenszkij kormányával szemben, de a szovjet kormány idején már gátolta a lenini szövetségi politika kibontakozását. A társadalmi tudat meghatározó szerepéből egyenesen következett a kulturális forradalom elsődlegessége a társadalmi forradalommal szemben, valamint a nem proletár tömegekkel (a parasztsággal és a régi értelmiséggel) való szövetség elutasítása, akiket — a proletkultosok szerint —, még a szocializmus építőivé sem lehet átnevelni. E koncepció legfőbb esztétikai következménye a kulturális örökség elutasítása, a forradalom vívmányait elfogadó nem proletár, de haladó, demokratikus, humanista irodalom „útitárs irodalom”-nak nyilvánítása, a művészet funkcióinak és aspektusainak vulgáris leegyszerűsítése.

A kulturális örökség problémája Október után nem par excellence esztétikai kérdésként merül fel, hanem a régi felépítményhez való társadalmi-politikai viszonyulásként, amelynek csupán része a kultúra. A forradalom, majd a polgárháború és a NÉP idején szükségszerű volt a politikai szempontok érvényesítése a művészetszemléletben is. A szocializmus fokozatos konszolidációja után azonban, akkor, amikor valamennyi művészcsoport a forradalom, a szocializmus oldalán állva próbálja a maga módján kifejezni a megváltozott valóságot, problematikussá válik. Az egységes politikai állásfoglalás nem az esztétikai kérdések, a művészi alkotó módszerek felé tereli a vitákat, mert az egyes csoportok esztétikai alapelveik kizárólagossá tételét úgy próbálják elérni, hogy monopóliumra törekszenek a művészetpolitikában, és saját művészi vonalukat próbálják pártvonalként feltüntetni, holott a párt sem akkor, sem később nem köti le magát egyetlen irányzat mellett sem, és a különböző csoportok és áramlatok szabad versenye mellett foglal állást. A politika így a művészet (valóság) helyébe lép, s a művészetnek azt a politikai gyakorlatot kell igazolni, megeleveníteni, amely a stratégia közvetítő szerepének megszüntetésén alapul, ami az egyéni és általános mozzanatokat magába foglaló különös konkrét-művészi megtestesülésének, a tipikusság- nak megszüntetését jelenti. így szabad teret nyernek érvényesülésükhöz a voluntarista tendenciák. Ennek egyik jelelgzetes megnyilvánulása ,a forradalmi romantika elmélete, amely a száraznak érzett valóság költészetpótlékát nyújtja úgy, hogy az egyes eseteket tipikusként, sőt átlagosként ábrázolja, tehát a „van” (valóság) helyébe a „kell”-t állítja. A szubjektum belső tartalmainak kivetítődését előtérbe állító kijejezési funkció így háttérbe szorítja az objektív, külső valóságot tárgyiasan rögzítő ábrázoló funkciót. Az örökség kérdése annál is inkább fontossá válik, mivel a felmerülő konstruktív feladatokat műveletlen, nagyrészt írástudatlan emberekkel kell megvalósítani, akik — művelet- lenségük következtében — nem foglalhatnak el kritikus álláspontot sem a burzsoá, sem a „balos” ideológiákkal szemben, de elég politikai hatalmuk van ahhoz, hogy akár téves elképzeléseket is valóra váltsák. Ezért a proletkultosok szerint a „kritika csak akkor éri el célját, ha a rossz helyébe jót állít; ez pedig a proletariátus önálló alkotásával érhető el. Ezért a kulturális önállóság az egyetlen út az emberiség által eddig felhalmozott szellemi értékek teljes birtokbavételéhez” (Proletarszkaja Kultura 1918/1).

Ezzel szemben a valóságos szükségletekből kiinduló lenini kultúrafelfogás szerint, amely a kultúra folytonosságának elvére épül, a feladatunk „nem új proletár kultúra kitalálása, hanem a legjobb példáknak, a hagyományoknak, a már meglévő kultúra eredményeinek továbbfejlesztése, a marxizmus világnézetének és a proletariátus életfeltételeinek és harcának szempontjából a proletárdiktatúra korszakában”. A kulturális örökség elvetését hirdető avantgarde csoportok igényei Lenin felfogásával szemben voluntarista módon hatnak, így elterelik figyelmünket a legfontosabb társadalmi-kulturális problémától: a néptöunegek kulturális színvonalának emelésétől. Lenin avant- garde-ellenessége ugyanis nem esztétikai, hanem politikai megfontolásokból ered. A proletár kultúra (művészet) elmélete is politikai kritériumok alapján, a társadalmipolitikai elméletek művészetre alkalmazásaként jön létre (mint ezt már maga a kife