Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - FÓRUM - Szilvássy József: Színházunk ügyében
értékeket is felmutató előadás. Annál több a rutinmunkával megrendezett se hús, se hal inszcenáció. Érzésem szerint ennek oka egyrészt a rendezőprobléma, de a többetakarás hiánya is. S ahol a színész számára nincs meg a siker vagy a bukás lehetősége — mart a színtelen előadások erre nem adnak lehetőséget —, ott rossz a bfjlső színházi légkör, jórészt kielégítetlenek a színészi vágyak, főleg akkor, ha az objektív körülmények sok és nem könnyű akadályt gördítenek a művészi munka elé. Ilyennek látom színházunk jelenlegi helyzetét és értékelésem szerint drámaírásunk és színházkultúránk jelenlegi állapotát tükrözi az Alom Tivadar hadparancsának sikertelen bemutatója is. 3. Mindezekkel a megállapításokkal nem akarom kétségbe vonni a Magyar Területi Színház vezetőségének és személy szerint Kmeczkó Mihálynak a csehszlovákiai magyar drámairodalom állóvizeinek megmozgatásában szerzett érdemeit. Tisziteletet érdemlő 'erőfeszítések ezek. Ám éppen a továbbfejlődés érdekében e téren is reálisan kellene értékelni a jelenlegi helyzetet. Minsőégi változás nem kezdődik csak azzal, ha dráma- írásunkban bekövetkezik az önmagunkkal való szembenézés időszaka. Elsősorban az esztétikummal, a színdarabok színvonalával kell szembenéznünk. Akkor beszélhetünk majd új korszakról, ha olyan drámák születnek, amelyek kellő esztétikai színvonalon vallanak sorskérdéseinkről, életünkről és dilemmáinkról. Akár közvetlenül, akár parabolaszerűén, mint Sütő András, Páskándi Géza és mások. És színjátszásunkban is csak akkor lesz minőségi változás, ha majd nem azt tartjuk pozitívumnak, hogy színre vittük az Egy lócsíszár virágvasárnapjái, hanem azt vesszük bonckés alá, milyen szintet ért el, miben élt itt és most az inszcenáció. 4. A felkészült kritikának nem lehet valamiféle „MATESZ-mércéje”. A provincializmus útvesztőibe vezet az a tévhit, hogy a Magyar Területi Színházat csakis a Magyar Területi Színházzal lehet mérni. Irodalmunkban már megbukott a „kicsi, de miénk, tehát szeressük” elve, és meggyőződésem, hogy nem lehet életképes a színjátszásunkban sem, habár itt jóval több objektív nehézség befolyásolja a művészi színvonalat. A felkészült kritikának nem lehet más eszmei és esztétikai mércéje, mint amit a szlovák, a cseh, vagy a magyarországi színházak — számos szempont szerint testvérintézmények — teljesítményének elbírálásánál érvényesít. Akkor Is balga az ember, ha egy idő után nem néz utána: miért nem kel már a mag, mi az oka annak, hogy gyengének ígérkezik a termés... Igaza van Kmeczkó Mihálynak, aki még az Irodalmi Szemle 1977/2-es, színházi számában hangsúlyozta, hogy végső soron a színháznak és a színházi kritikának ugyanaz a célja: miinél több jó előadásnak tapsoljon a közönség. Célunkhoz azonban nem ingerlékenységgel, vádaskodással jutunk közelebb, s nem is azzal, hogy a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntjük, vagyis az egész csehszlovákiai magyar színházi kritikát egy zsákba varrva a használhatatlan limlomok közé vessük, miként azt a Magyar Területi Színház néhány vezetője különböző nyilatkozatok alkalmából megkísérelte. Szükséges, hogy mindkét „fronton” szétválasszuk az ocsút a búzától, mérjük és mondjuk meg, mi az, ami könnyűnek találtatik. Ogy vélem, megszívle- lendőek Beke Sándornak az Irodalmi Szemle már említett színházi számában megjelent gondolatai a színház és a kritika viszonyáról: „szerintem a színháznak akkor van igaza, ha tudja és látja, hogy a kritikus felkészületlenül jöm az előadásra. A darabot sem olvasva, a kort sem ismerve több ezer ember előtt mond bírálatot, egyetlen benyomás, impresszió alapján... (...) De nincs igaza a színháznak akkor, amikor jogos bírálatokon háborodik föl, főleg a közönségre és a fáradozásra hivatkozva. A kritikának nem feltétlenül feladata a dicséret.” A Korunk színházi számai és a romániai magyar színjátszás fellendülése igazolja, milyen energiákat szabadíthat föl az őszinte szókimondás, a helyzet reális föltárása, a különböző koncepciók megmérettetése és ezzel együtt a továbblépés lehetőségeinek körvonalazása. Valóban szükségünk van hát színházban és színházi kritikában egyaránt az elmélyültebb szemléletre. Mellébeszélés és különböző hibás elméletek gyártása és hirdetése helyett a marxista esztétikai kritériumok következtesebb érvényesítésére. Mert enélkül egyetlen elkötelezett színház sem teljesítheti emberformáló feladatait. Szilvássy József
