Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - FÓRUM - Szilvássy József: Színházunk ügyében

Nem osztom a MATESZ dramaturgjának véleményét, amikor azt írja, hogy az értékhatározó kritériumok között számunkra ezúttal — lévén szó csehszlovákiai magyar művekről — a témaválasztás és a konfliktus ereje, Időszerűsége a leglényegesebb. Következésképpen azzal sem értek egyet, hogy a tematikai változás egyúttal minőségi változást is jelent színházkultúránkban. Ha analógiákat keresünk, például hazai magyar költészetünkben vagy prózairodalmunkban, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy nem elsősorban a témaválasztás határozza meg a művészi alkotások színvonalát. Az ötvenes években is írtak hazai magyar tematikájú verset, prózát, riportot, ám ezek nem voltak képesek „sem a valóság intelektuális prezentálására (a tényszerű és elemző társadalomrajz), sem a valóság érzéki prezentálására (az esztétikai természetű, irodalmi rangú ábrázolás)” (Zalabai Zsigmond). Költészetünk és prózánk korszerűsödése — a folyamatot szükségszerűen leegyszerűsítjük — a kellő gondolati és esztétikai színvonalú alkotások megszületésével, az eszmei és az esztétikai kritériumok tudatosításával és érvényesítésével kezdődik.

Drámairodalmunkban a tematikai váltás mindenképpen üdvözölendő, de önmagában semmiképpen sem üdvözítő, miiként az sem törvényszerű, hogy a mennyiség minden esetben minőséggé fejlődik.

Jómagam még neon látom a Kmeczkó Mihály által említett minőségi változást sem drámaírásunkban, sem színjátszásunkban. A Mint a fű fölé az árnyékban a témaválasztás a dramaturgiai és esztétikai kérdőjelek, magyarán: gyengeségek miatt kevés a figyelemre méltó, korszakváltást jelző alkotásokhoz. A Kakastánc színpadra vitele tévedés és bukás volt. A Gedeon ház felújítása kevés szellemi izgalmat és esztétikumot nyújtott, a színpadon meglehetősen egysíkú, szokványos történetet kaptunk, némi erkölcsi szentenciákkal.

A Dódi újbóli színpadravitele a komáromi kísérletezéseiknek talán az egyetlen figyelemre méltó vonulatába tartozik. Elsősorban Konrád József volt az, aki a totális színház irányába próbált lépni, nyilvánvalóan a színháziak ösztönző hatására is. Kísérletezése balsikereket (Kakastánc, Revizor) — ami ilyenkor természetes —, és részeredményeket (A beszélő köntös, Szent Péter esernyője) hozott. A legnagyobb problémát abban látom, hogy a rendezői ötletek egyetlen előadásban sem épültek összefüggő rendszerben. Például A beszélő köntösben a parabolaszerű, groteszk szituációkkal teli első rész után a rendező kifáradt, ötlete vagy ideje nem volt a második rész, tehát az egész előadás hasonló értelmezéséhez, az egységes rendezői eszköz- és jelzésrendszer kialakításához. Emiatt a totális színház helyett részben érdekes, részben pedig ekklektikus rendezést láthattunk. Alapos elemzéssel ugyanez a hiba mutatható ki a Szent Péter esernyőjében is. Úgy érzem, Konrád József eddigi kísérletezéseiben a forma és a vizuális hatás dominált — a tartalom rovására.

Nem szeretem az idézeteket, hiszen ezekkel csaknem mindent igazolni lehet, de a hasonló jellegű előadások kapcsán ide kívánkozik Sztanyiszlavszkij egyik híres mondása, mely szerint „ha a forma nagyobb és erősebb a lényegnél, az utóbbi feltétlenül elvész a túlságosan bőre szabott forma redői között. Olyan ez, mintha egy csecsemőt tábornoki ruhába burkolnánk”. Komáromban az említett ős egyéb előadásoknál sokszor a lényeg veszett el a rendezői ötletek görögtüzében.

2. S mennyire rárímel Sztanyiszlavszkijra Latinovics Zoltán Ködszúrkálójának egyik mélyenszántő gondolata: „Ha az előadás nem képes ebbe a korszerű, várakozó emberi anyagba (a nézőbe — Sz. J. megj.) belevájni a fogaskerekeit — ha nem tudja megtalálni a fogódzó életeket, ha nem tud együtt lélegezni, tehát nem él, nem bizonyít szenvedélyesen: korszerűtlen az előadás és a színház halott, akármilyen »modernnek« tűnő fogásokat alkalmaz. A fogások mindig gyanúsak, mert valamit helyettesítenek, valamit pótolnak, valamilyen igazságot elkendőznek.”

Sajnos, az utóbbi időben kevés bemutató élt a Magyar Területi Színházban. Gondoljunk az Egyedül című vérszegény darabra és indokolatlan színpadra vitelére Komáromban, de akár a Kmeczkó által említett Egy lócsiszár virágvasárnapjám, amely nem izzott föl, nem lett emberi, etikai, erkölcsi dráma a komáromi színpadon, kevés nyomot hagyott a nézők érzelmi és értelmi világában, hiszen a jellemek, nézetek és emberi tartások ütköztetése helyett gyéren csörgedező cselekmény-eret kaptunk, mélységek és horizontok nélkül. Évek óta kevés a színházi esemény Komáromban és Kassán, kevés a felszín alá, az egyéni és társadalmi konfliktusok mélyebb rétegeibe is bányászó,