Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - FÓRUM - Szilvássy József: Színházunk ügyében
nyű tréfa volt, álom-alakban megjelenő írói fogás, itt bugyutaság lesz, szentimentális érzések — különösen a befejezés ilyen — operettvilága.” MAČUGOVÄ: „A közös munka eredményeképpen a megrázó, háborúellenes, fájdalmas felkiáltásokon kívül a költőien elvont hangnemet is érezhetően érvényre futtatták.” SZAKOLCZAY: „A színpadi mű ott fejeződik be, ahol valójában kezdődnie kellene a drámának. A Megtudtam, hogy élszben Fábry Zoltán azokat a részeket csodálta meg, ahol reális összeütközések ábrázoltattak; amelyek kimondásához az ő életműve is fedezék lehet: az önismeret példája. Az Álom Tivadar hadparancsa a színpadon didaktikus játék lett: egymásba fűzött jelenetek sora.” MAČUGOVÄ: „Viszont nem tudom, könnyű volt-e vagy sem, összehangolni a dramaturgiai és rendezői szempontokat, mert nyilvánvaló, hogy rendezőt az a sztori, az a sejtelmes álomszerűség, azok az emberi kapcsolatok és szituációk vonzották, amelyekről feltételezte, hogy — a képességeinél fogva — hatásosan meg tudja eleveníteni őket a színpadon.” SZAKOLCZAY: „Mindent az álom kapcsol össze, mindent ezen a kissé homályos optikán keresztül látunk. (...) A rendezés telitalálatai giccses megoldásokkal keverednek, jóllehet a rendező mindennél jobban törekedett az elidegenítésre. Az előadás szempontjából leglényegesebb részletekre szorítkoztam, azokra a tartópillérekre, amelyek nélkül színjáték, színi előadás nem képes megállni. Ütköztetni, összevetni lehetne még bőven, de úgy érzem, ennyiből is nyilvánvaló az a tanulság, amelyat magamnak már a szövegkönyv egyre kuszáltabb változatainak elolvasása és a színmű egyik vidéki előadásának megtekintése után már korábban megfogalmaztam. A dramaturgként általam is tisztelt Gizela Mačugová értékelésében ezúttal jóindulatúbb vagy elnézőbb volt a kelleténél és — az idézetből is kiviláglik — nem ismeri mélyebben sem Rácz Olivér életművét, sem a csehszlováiai magyar irodalmat. Mostani téves értékrendszere talán ebből is eredhet. Az Alom Tivadar hadparancsa bemutatójának kihámozhatók a legfontosabb tanulságai: 1. A Rácz Olivér-művek színpadi átírói keveset mutattak föl vagy mentettek át az író esztétikájából, mert nem tudtak adakvát drámai, dramaturgiai eszközöket találni az alkotások értékeinek (sajátos lírai realizmus, a csehszlovákiai magyar valóság, paradoxonjaink ábrázolása a második világháború idején, az ún. kisember helytállása a sorsfordulókban stb.) megjelenítésére. 2. A korszerűség és a formai kísérletezések közé nem tehető egyenlőségjel. A formai megoldások nyilvánvalóan öncélúak, ha felszínességeit, közhelyeket igyekeznek takarni. 3. A szövegkönyv alapvető hibáit a rendező néhol tompította, több jelenetben viszont nem sikerült 'átkerülnie ezeket. 4. A színészek megpróbáltak életet lehelni a figurákba, játékukkal igyekeztek lehán- tani a szövegkönyv ballasztjait. Az ő teljesítményük volt a legértékesebb ebben az előadásban. Szakolczay Lajos megállapításai rímelnek Szigeti Lászlóéival, valamint mások észrevételeivel is, ezért jórészt alaptalannak tartom Kmeczkó Mihálynak az Új Szóban megjelent kritikával kapcsolatos elmarasztalásait. II A választ akár be is lehetne fejezni, mert szarintem nyilvánvaló, hogy az inszcenáció vajmi keveset mutatott föl Rácz Olivér műveinek esztétikai értékeiből. Kmeczkó Mihály írása azonban több olyan problémát is fölvet, amelyről basziélni — ha szükséges hát vitatkozni is — kell, mindannyiunknak, akik szakemberként, nézőként érdekelve vagyunk egyetlen színházunk ügyében. 1. Egyetértek Kmeczkó Mihállyal abban hojjy egyetlen előadást sem lehet természetes közegéből, vagyis közéletünkből, drámaírásunk és színjátszásunk fejlődéstörténetéből kiragadva méltatni. Vitánk e természetes közeg elemzésénél, az eddigi eredmények és a jelenlegi állapot értékelésénél kezdődik. Azt mindjárt az elején leszögezhetjük, hogy semmilyen átvételi bizottság és bármilyen hosszú ideig tartó próba sem szavatolja az inszcenációk színvonalát, fölösleges hát ilyenekre hivatkozni.
