Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - FÓRUM - Kmeczkó Mihály: Álom Tivadar hadparancsa ügyében

mindenki haza!« — hangzik Álom Tivadar hadparancsa, s a darab végén Hernádi

Tivadar megismétli a hadparancs egyik passzusát: .......harcolj, hogy soha többé ne

ö

ljenek...!” „...A produkció... kétségkívül mély nyomokat hagy majd az együttes minden tagjában — s feltételezésem szerint a nézőben is...”

Szigeti: „... Ön, kedves Álom Tivadar, viszonylag kultiváltan fogalmazódott színpadra Csendes László jóvoltából, aki azonban különösebb színészi teljesítménnyel nem szolgálhatott, minthogy a szerepe nem nyújtott lehetőséget ehhez.”

Mačugová: „Már előrebocsájtottam, hogy Szűcs rendező produkciójában meglepően jó színészi teljesítmények vannak. Ez persze mindenekelőtt Csendes Lászlóra vonatkozik, mert az ő vállán nyugszik az egész inszcenáció, úgyhogy a legnagyobb művészi felelősség is őt terheli. Alakítása kiegyensúlyozott és mértéktartó, sohasem vázlatos vagy hányaveti; hatása az előadás minden fázisában, minden pillanatában pontos; dinamikus, őszinte és intelligens... A többi színész teljesítményéről is csak a legjobbakat lehet mondani. Jó érzékkel és kellő mértéktartással folytak egybe a környezetükkel, fegyelmezetten és pontosan jelezték a figurát és a szituációt. Kellő hitelességgel és művészi átéléssel teremtették meg az előadás jellegzetes stílusát és tónusát — a lírai realizmust...”

Szigeti: „Kedves Álom Tivadar, őszintén sajnálom, hogy a közönség nem ismerkedhetett meg az Ön lényegével, hogy világának színpadváltozata mindnyájunkat viszonylag unalmas és elkoptatott jelenségmezőkre (sic!) kalauzolt...”

Mačugová: „... nagyon is egyetértek azzal, hogy a színház igényt tart közönsége magasabb szellemi felkészültségére és agymunkájára, hogy nem szándékozik a néző szájába rágni a mondanivalót mint a csecsemőnek... Ellenben az is kockázatos, ha egyszerre, átmenat nélkül, közvetlenül az édes melódiák után megszólaltatnak egy kakofoniikus kompozíciót. S ha már új utakra léptek, tudni kell tartaniuk majd az irányt, hogy a közönségnek módja legyen megismerni, megérteni és megszokni, s végül — ahogy ez már a művészetben lenni szokott — elfogadni. Ezzel a dicséretes kezdeményezéssel tehát nagy feladatot és felelősséget vállaltak magukra.”

Szigeti: „...el kell mondanunk, hogy abban a szegényes erdőben, ahol (sic!) nyúl- ból is, rókából is egy-egy ha akad, nem szabad mindenáron többet — művit — felmutatni.”

Mačugová: „Minden hibája ellenére sikerült megvalósítaniuk egy olyan előadást, amellyel kiléptek a sorból, és aki színházukat szereti, az kívánni fogja maguknak, hogy sikerüljön tovább haladniuk ezen az úton, és elérni azt a nívót, amely szemük előtt lebeg.”

A „szembesítés” folyamán nyilvánvalóvá válik Szigeti László szemlélete. A színpadi átiratot és a belőle készült inszcenációt természetes közegéből — közéletünkből, drámaírásunk és színjátszásunk fejlődéstörténetéből — kiragadva „méltatta”, így nem is határozhatta meg annak valódi értékét.

Nem a József Attila-i — „... a mindenséggel mérd magad!” — szemlélet helyességét kívánom ezzel tagadni, csupán arra szeretném figyelmeztetni a Levélféle Alom Tivadarhoz című reflexió szerzőjét, hogy nem tudunk cselekedni a fejlődés objektív törvényszerűségei ellenére — bármennyire is szeretnénk. Balga az az ember, aki reggel elveti a magot, s délután már aratni akar.

5.

Mi hát az értéke, hol határozható meg a helye drámaírásunk és színjátszásunk — színházkultúránk — fejlődéstörténetében az Alom Tivadar hadparancsa című színjátéknak és a belőle készült inszcenációnak?

Fennállásának 28 éve alatt pár híján 200 művet mutatott be a Magyar Területi Színház. Ebből a hazai magyar ősbemutatók száma egy híján húsz, s jobbára az utóbbi évadokban kerültek a színház műsortervébe. (Fennállásának 20. évfordulójáig 7 csehszlovákiai magyar szerző művét mutatta be a színház.) Ez a tíz százalék látszatra nem is olyan csekély számarány, ám rögvest más eredményre jutunk, ha a darabok értéke után kezdünk kutatni.

Az értékhatározó kritériumok között számunkra ezúttal — lévén szó csehszlovákiai magyar művekről — a témaválasztás és a konfliktus ereje, időszerűsége a leglénye