Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - FÓRUM - Kmeczkó Mihály: Álom Tivadar hadparancsa ügyében

magyar nyelven — f. á. április 25-én, tehát tizenöt nappal az ősbemutató után. A továbbiakban elsősorban az ő véleményét fogom szembesiteni Szigeti László véleményével. (Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Mačugová nem tudott Szigeti László írásáról az értékelés megtartása előtt.)

Kiküszöbölhető fogyatékosságot természtesen Maöugová is talált a rendezésben, illetve az előadásban, alapvető hibát azonban nem: .......éppen azért, mert az inszcenáciő alapjában véve jól sikerült és kitűnő eredmények születtek a színészi teljesítmény terén is, sokkal élesebben rajzolódnak ki azok a részletek, amelyek komplikált vqltuk, vagy a nem eléggé tökélstes színpadi eszközök használata miatt a néző szempontjából túllépték az érthetőség határát.”

T

ehát nem arról van szó, hogy olyan lenne „az előadás, amelyben a gyengét nem nagyon kellett keresni, mert házon belül volt”, [Az idézet Szigeti írásából való.)

Maöugová leglényegesebb kifogása a következőképpen hangzik: „...fontos lett volna a két Tivadart érthetőbben megkülönböztetni, hogy világosan észleljük a jellembeli és egyéb különbségeket közöttük; hogy mi, a kívülállók hiánytalanul megértsük: miért szólnak rá Hernádira a darab elajén, hogy adja át a helyét Álom Tivadarnak és a végén miért mondja Hernádi, hogy Álom Tivadar eltűnt, de ő — mármint Hernádi — ezt nem sajnálja, mert elég volt a fegyverekből és a megtorlásból, dolgozni akar végre — tanítani.”

Szigeti László figyelmét, úgy tetszik, teljesen elkerülte egy fontos tény: Tivadar ugyan egy személy (a színpadon is egy színész jeleníti meg), de két egymást kizáró személyiséget hordoz magában. Szót is ejt erről, mindjárt az előadás elején: „Ahol ő jelen volt, onnan én rendszerint hiányoztam, és fordítva. Csak ritkán sikerült összehangolni álláspontjainkat.” [Az adott esetben az „én” Hernádi Tivadarral, az „ő” pedig Álom Tivadarral azonos, aki „reménytelenül romantikus alkat volt s ráadásul mindének fölé helyezte az egyéni szabadságot s ettől gyakran támadtak lehetetlen ötletei”.) Álom Tivadar „valószínűtlenül bizarr ... karrierje akkor indult, azon az őszön .. amikor „Közép-Eurőpa térképén Összekuszálódtak a határok...” Álom Tivadart mindig katonai egyenruhában látjuk, Hernádi Tivadar csak civilben hajlandó mutatkozni, vagy pedig úgy, hogy hirtelen kilép — nem a történelemből, csak — Álom Tivadar' történetéből ... Az előadásnak van egy olyan szituációja is, amelyben „hamist!” elmélkedésre, illetve vitára kél egymással a két személyiség:

„Hernádi: Hová mész? Fogságba? Vagy hősi gesztussal nekirohansz a németeknek? Esetleg főbe lövöd magad?

Álom: Megpróbálok hazalógni... Amit tettem, megtettem. Minden aljasság éá minden terror ellen bármikor kész vagyok harcolni, de ha az ember lekéste a vonatot, ne próbáljon utána gyalogolni.” (Stb.)

Lehet, hogy Macugovának igaza van, amikor ezt írja: ezek a szituációk „komplikált voltuk, vagy a nem eléggé tökélstes színpadi eszközök használata miatt a néző szempontjából túllépték az érthetőség határát”, vagyis hogy „fontos lett volna a két. Tivadart érthetőbben megkülönböztetni”, de az is lehetséges, hogy Szigeti László volt itidisz- ponált az előadás folyamán (vagy legalábbis az elején), különben nem említene következetesen „narrátort szöveg”-et.

Feltételezem, hogy Szigeti nemcsak az Álom Tivadar hadparancsa című — nyolc darabból álló — novellafüzért ismeri, hanem a Megtudtam, hogy élsz című regényt is, amalynek Hernádi Tivadar a központi hőse. Ö jelenti ki magáról, hogy „Gyermekkorom őta idegenkedem az első személyben írt történetektől, nem szeretőm végigkövetni a kalandos hősködéseket...” Tulajdonképpen így született meg Tivadar második „én”-je, a regény „Tivadar”-ja, illetve a novellafüzér Álom Tivadarja. A színpadi átirat szerzői innen merítették az ötletet, hogy Tivadarnak két személyiségeit tulajdonítsanak. Vagyis az adaptáció nemcsak a novellafüzérre épült, hanem a három részből álló regény első és második része is alapjául szolgált. (Egyik-másik novallá^ól csak néhány mondat került a színpadi változatba.)

Az egy személybe bújt, egymással vitázó két személyiség egyidejű szerepeltetésének ötletéért sem kellett messzire menni: Rácz Olivér különösen a regényében használja előszeretettel ezt a formai megoldást. (Lásd pl. a regény Első részének 6. fejezetét!)

Szigeti nem találta meg (talán , nem is kareste?) a színpadi átirat kulcsát. 0gy tűnik: a bemutatón nem volt előtte világos, mit néz, mit lát, annak ellenére, hogy ref