Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - FÓRUM - Kmeczkó Mihály: Álom Tivadar hadparancsa ügyében
ÁLOM TIVADAR HADPARANCSA ÜGYÉBEN l. Az Oj Sző 1980. április 24-i számában — tehát két héttel a bemutató után — „Levélféle Alom Tivadarhoz” címmel írás jelent meg Szigeti László tollából. A kéthasábos írás szerzője elmarasztalta a Rácz Olivér prózai művéből készült színpadi átiratot, valamint az ennek alapján megvalósított színpadi produkciót — mindkettőt „klisészerű”-nek bélyegezve. Általában nem szokásos, hogy az érintett fél írásban reagáljon egy-egy színházi jegyzetre. (A hibáit — amennyire ez lehetséges — a következő bemutatóval szokás „korrigálni”.] Hogy most mégis a szokás ellenére cselekszem, annak adott esetben egy sor másodrendű, és egyetlen nyomós oka van. A másodrendű okok felsorolását ez alkalommal mellőzöm. Mivel a Magyar Területi Színház és kassai Thália Színpada (itt valósult meg a bemutató) belső munkatársa vagyok, véleményem természetszerűen a színház álláspontját tükrözi; s mivel társszerzője vagyok a szóban forgó színpadi átiratnak, szívesebben idézem — az átirat és a belőle készült produkció ügyében — a színházunkat ismerő és hosszú idő óta kritikus szemmel figyelő szakember véleményét. 2. Nem célom Szigeti László néhány félreérthető megjegyzésével vitatkozni (a „kétszáz- néhány” néző telt házat jelent a MATESZ kassai Thália Színpadának színháztermében), illetve több érthetetlen gondolatmenetére („nyelvtani értelemben vett kliséemberke”) és tárgyi tévedésére („a szovjetekhez átállt magyar baka”) reagálni. (Arra is csupán zárójelben hívom fel a figyelmet, hogy a „klisé”, „klisíroz” és a „klistély”, „klistélyoz” címszavak közvetlenül egymás után következnek A magyar nyelv értelmező szótárában — tehát valószínűleg nem véletlen, hogy kissé durva élcelődése közben Szigeti László is ugyanilyen sorrendben használja őket, méghozzá ugyanabban a mondatban.) Az viszont célom, hogy alaposabb figyelmet és rendszerezőbb szemléletet kérjek rajta számon. Ősbemutatót nem mindennap tartanak a színházakban. Ezért nsm is lehet közömbösen elsiklani felettük; nem lehet szubjektív reflexiókkal a süllyesztőbe utalni őket — mellőzve az objektív és szakszerű kritikát (de az sem a legszerencsésebb megoldás, ha a reflexió szerzője kollégái véleményét gyűjti csokorba). Az ősbemutatókat azért előzi meg olyan nagy várakozás, mert a néző (az avatott és avatatlan néző egyaránt) nem csupán az előadott produkcióra (illetve annak „alapanyagára”, a drámai műre) összpontosítja figyelmét, hanem egyúttal arra a folyamatra is, amelynek az adott ősbemutató éppen a várva-várt pillanatban válik részévé. Az ősbemutatót tehát nem lehet csupán önmagában vett értékként szemlélni! Valódi érté
