Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - ÉLŐ MÚLT - Szénássy Zoltán: A bujdosó nyomában
Az emlékművet a diósgyőri vasgyár dolgozói állították fel 1959-ben. Csak egy mezei virágokból font koszorú — amit az emlékműre tesznek — a jelkép, a szülőváros üdvözlete, és egy néma köszönet a fenyveseknek, az Örvénykőnek, s a kőszáli sasnak, hogy elrejtették Komáromnak mesemondó okos fiát. Így teltek Jókai napjai a bujdosásban, remények és kétségek között. Hol a csendőrjárőr közeledését szemlélte a Bükk valamelyik csúcsáról, hol a papnál sakkozott. A tiszteletes kitűnő sakkozó volt. Évtizedek múltán is emlegette, hogy ő sakkban legyőzte az irodalom „Caesar”-ját. A tollhoz azonban nem nyúlt. Amikor baráti köre az Írásra ösztönözte, azzal válaszolt: „Minek írjak? Hiszen azt se tudom, van-e még nemzet, mely olvas, s van-e haza odakünn?” Haza, az bizony nem volt. Helyét egy nagy temető foglalta el, melyben maga a nemzet volt a halottas menet, és elsiratta a szabadságért harcoló mártírjait, kiknek szíve Aradon, vagy Pesten, vagy Kufstein kazamatáiban dobbant utoljára. Már jól őszbe csavarodott a természet fája, sőt már a tél is ott ólálkodott a falu alatt, amikor vendég érkezett Tardonára. Laborfalvi Róza volt a vendég, aki asszonyi fur- fanggal mentette meg férjét a halálos ítélet elől. Jókainé örömtől sugárzó arccal kereshette fel férjét a bükki magányban, és hozta a jó hírt: „Nincs többé mitől félnünk — kiáltotta — itt a menleveled.” Ez a menedéklevél a híres „Geleit- scbein” volt, a sárga papiros, amit a komáromi várvédők kaptak Klapka jóvoltából. Szigligeti Ede testvére, Szathmáry honvédszázados szerzett egy kitöltetlen űrlapot, melyre aztán rávezették Jókai személyi adatait. „Ezt nevezték akkor »jó papirosnak«, nem a bankok részvényeit” — mondja a sárga papirosról Mikszáth Kálmán. A menlevél szövege a következő volt: Geleitschein Für den ...........................................................................welcher von hier ungehindert in seinen H eimatsort.................................................... Comitat........................: : : zurückkehren kann, un d als zűr Garnison Komon gehörig, dér dsrselben Begüstigungen rücksichtlich dér Sicherhelt der Person und des Eigentums theilhaftig 1st. Komorn, am 1. Október 1849 Bayersfeld K. k. Feldkriegskommissäi (Kísérő levél....................................................részére, ki innen akadálytalanul visszatérhet s zülőföldjére ...........................................................s mint. a komáromi helyőrséghez tartozó, személye és vagyona biztonságát illetőleg az annak nyújtott kedvezményben részesül.) A menlevéllel együtt Jókai még egy levelet kapott. Azt édesanyja írta, meiyben fiát bocsánatban részesíti. Nem is tudta, hogy mslyik levélnek örüljön jobban. Az egyik szabadságát, a másik imádott édesanyját adta vissza. Áldották is a komáromiak Klapka tábornokot. Közöttük volt az öreg Jókainé is, aki fia megmenekülését köszönhette a tábornok előrelátásának. Vály Mari, Jókai unokahuga írja: „Volt hát oka Klapka gondoskodását dicsérni. [Az öreg Jókainénak) Móric fia életbenmaradását is a Klapka-féle kapituláció gondoskodásának köszönheti... Klapka tábornok gondoskodásának tartozik hálával úgy a magyar nemzet, miiit mi mindnyájan, kik imádattal határos szeretettel viseltettünk iránta életében, s ugyanolyan érzéssel őrizzük emlékét szívünkben, midőn áldásos hosszú élete után magához hívta őt a'Teremtő.” Jókaiék még együtt töltötték a karácsonyi ünnepeket a Csányi családdal, majd egy Miskolcon kiállított és Kovács János névre szóló úti levéllsl visszatértek Pestre. Estére hajlott már az idő, amikor búcsút vettünk Tardonától és a kedves Mihály családtól. Az esti harangszó hangjai mellett nyújtunk egymásnak búcsúkezet, és azzal az érzéssel tekintünk vissza a hegytetőről a völgyben megbúvó kis falura, hogy oly jólesett íelüdülni a Bükk rengetegében, ahol Jókai bujdosott, s amely megmentette számunkra irodalmunk halhatatlan mesélő óriását. A búcsú szavait adjuk át magának a költőnek, kinek jóvoltából a kis falu örökre bekerült a magyar irodalom történetébe: „Égy nyáron, egy ősszel, egy télen bujdostam én, szekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok, senkisem árult él. A falut Ťardonának hívták.”
