Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - ÉLŐ MÚLT - Szénássy Zoltán: A bujdosó nyomában

lója és Barátfalvi lévita című műveiben részletesen foglalkozik a majd fél évig tartó bujdosás eseményeivel, és megkapó bájjal ecseteli a táj szépségét, és azt a meleg légkört, ami őt életének e — tán legkeserűbb — hónapjaiban körülvette. „Minden nap össze-vissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit...” — Írja Jókai.

A Csányi-kúria a falu utcájának végében terült el, ahonnan már az ősvadon következett. Kitűnő búvóhely volt ez. Jókai szobájából — mivel az épület a hegyoldalban feküdt

— kötélen egyenest az erdőbe lehetett leereszkedni. A híres épület még ma is áll — megviselt állapotban — s ahogy a tanácselnök tájékoztatott, a község hamarosan megvásárolja, és benne Jókai-emlékmúzeumct rendeznek be. Az épületen hatalmas fehér márványtábla díszük, amit az író halálának ötvenedik évfordulója alkalmával lepleztek le 1954-ben. De emléktábla idézi Jókai szellemét a református templom falán is, melyet a Borsod megyei Múzeum Egyesület állított fel 1925-ben, a költő születésének századik évfordulója alkalmával.

A faluban biztonságban volt — bár a legtöbbet a hegyekben tartózkodott. Megjelenése nem keltett különösebb feltűnést az emberek között. „Inkább félkegyelműnek tartották, mintsem rejtőzködő vitéznek... Mikor a határban sétált, el-elhajította görbe botját, s rögtön szaladt utána fölkapni” — írja Mikszáth. A barangolás és tájképfestés volt életeleme Tardonán majd öt hónapig. „Én pedig csak jártam tájképeket festeni a Bükk rengetegében.” Rendszerint kora reggel indult erdei útjára. A felszalonnázott tarisznyában ott lapult a felesége által küldött festékes doboz is. Laborfalvi Rózával Miskolcon keresztül levelezett — ahol a művésznő édesapja lakott — de a küldemények így is álnévre, „Benke Judit”-nak voltak címezve. Meg is jegyzi humorosan a költő: „Tehát még azt is meg kellett érnem, hogy leánnyá lettem.”

Rendszerint csak a szürkület vetette haza magányos útjairól. Ilyenkor elbarangolt a dédesi várromhoz, az Odvas kőre, vagy a Szentlélek hegyre a pálos kolostor romjaihoz. „A mély őserdő közepén borongó paulinus kolostor romja” — emlékezik vissza bolyongásaira. Legnagyobb kirándulás azonban az Örvénykő — vagy Pogánykő, ahogy a falusiak mondják — megmászása volt. Az Örvénykő a Bükk hegység legmagasabb csúcsa, 776 méter magas. Mi is feltarisznyáztunk és kora reggel indultunk az örvénykő „meghódítására”. Egész kis expedíció alakult ki a falubeliek részvételével, hogy a bujdosó nyomait keressük. A meredek kapaszkodók, az áthatolhatatlan sűrűség alaposan próbára tettek bennünket. Ziháló tüdővel és heves szívdobogással értük csak el utunk végcélját, kapaszkodtunk fel az Örvényköre, s alattunk a feneketlen szakadék ásított. A táj, a látvány, ami elénk tárult, azonban mindenért kárpótolt, és nyomban elfeledtük az út fáradalmait, viszontagságait. Ogy álltunk ott a sziklacsúcson, mint hajdanán a bujdosó Jókai, és szívtuk magunkba a táj felséges harmóniáját. S ahol már a halandó ajka elnémul, és oly kicsinek érezzük magunkat a természet bája és pompája láttán, szólaljon meg maga a költő, akit ugyanígy megihletett a táj szépsége és varázsa:

„De a legnagyszerűbb tájkép-motívum volt maga az „örvénykőről” kínálkozó panoráma. Az örvénykő a Bükk hegység legmagasabb pontja. Tardonáról nézve havasként kimagasló sziklagerinc, de amelynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végcélja. Félnap oda, félnap vissza, délben tüzet rakni targallyból a szikla lankáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla párkányára, megküzdeni a lehetetlen festői feladattal. Lábam alatt, az előtérben, a bükkfák koronáiból alkotott sötétség, s ahol ez végződik, egy mosolygó zúg, közepén a kis Tardona füstölgő kéményű, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek kockáitól, zöld vetések csíkjaitól tarkálló dombokkal, melyek fölött a Bükk öt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lila színekben játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, túróci hegység láncolata; ez már felhő-kék, s ezek fölé emelkedik; mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csúcsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat.” Itt áll az Örvénykőn a Jókai-emlékoszlop, amin a tardonal KISZ szervezet koszorúja díszük. Ahogy Mihály igazgató elmondta, a helyi fiatalok minden esztendő február 18-án — Jókai születésnapján — emléktúrával róják le kegyeletüket, és koszorúval tisztelegnek Jókai emléke előtt.