Irodalmi Szemle, 1980
1980/1 - FIGYELŐ - (ti): Mi van a por alatt?
nelem, nép, hagyomány, valóságlátás és ezek felmutatása ad igazi népismeretet, jövőtávlatot. A kötet hetedik ciklusát körkérdésre adott válaszok alkotják. Balázs József kezdi a sort, aki a Forrás felfedezettje, s őt Bárth János követi. A valóságirodalom otthona címmel Beke György tanulmánynak beillő választ ad. Berkovits György és Jó- csik Lajos után Lezsák Sándor nagy lélegzetű felsorolása következik, ehelyett azonban közhasznúbb lett volna, ha a magyar- országin kívül az antológia szerkesztői nemcsak a romániai és a jugoszláviai magyar irodalomból közölnek szemelvényeket: a könyvben több helyen is felbukkan Fátory Zoltán és Tőzsér Árpád neve, többen is hivatkoznak írásaikra, ám az olvasó sajnos hiába keresi az antológiában ezeket. Páskándi Géza válaszában a tényirodalom buktatóira is felhívja a figyelmet. Öt követően Sümegi György, Tornai József, Tóth Piroska és Zoltán Zoltán vall eredményekről és követel újabbakat. A kötetet találkozásokat, eseményeket, leveleket, Forrás-könyveket rögzítő képek, dokumentumok zárják. Kevés folyóiratnak adatik meg a lehetőség, hogy jubileumát antológia kiadásával ünnepelje meg. S ha valamelyik mégis megteheti, azt tegye mindig olyan szándékkal, mint a kecskemétiek: a népismeret .és népszolgálat igényével. Dusza István Mi van a por alatt? A Clizia tudomásom szerint nem futott be eddig különösebben fényes pályát. Sőt. A darabot olvasva minduntalan az az érzésem támad, mintha a megírásától eltelt több mint négy és fél évszázad minden pora erre az egyetlen színműre rakódott volna rá. Ám elképzelhető, hogy túlzás, ami ebben az előző mondatban a toliamból (bocsánat, írógépem billentyűzetéből!) papírra tévedt. Elképzelhető, hogy csupán a megérzéseim csaltak meg álnokul. (Nem nagyon bánnám, ha így lenne.) A színművet kísérő nagy hallgatás azonban mindenesetre azt jelzi, hogy aligha tévedek. A Cliziához — a fölfedezésére vállalkozó kassai Thália Színpad műsorfüzete szerint — mindeddig sem cseh, sem szlovák, sem magyar színházak, társulatok, rendezők nem nyúltak. Mi több, a világirodalom számottevő értékeinek (s nemcsak ezeknek, hanem silányka művecskéinek is) átültetésében oly szorgoskodó magyar műfordításirodalom figyelmét hosszú-hosszú ideig elkerülte ez a história. (Első magyar fordítását csupán 1972-ben készítette el Tímár Lajosné, s az Olasz reneszánsz komédiák című antológia közli. A Niccolö Machiavelli Műveinek 1978-as kiadásában Iványi Norbert fordításában olvasható.) S ennek a mellőzésnek pedig oka kell hogy legyen. A kérdés tehát helyénvaló: mi van a por alatt? Illetve, ugyanennek a kérdésnek a műsorfüzetbeli fogalmazása szerint: „Vajon miért nem nyúltak a társulatok, rendezők ehhez a műhöz?” S még mielőtt magam is rákényszerülnék valamilyen válaszkísérletre, érdemes Idézni a rendezéshez immár második alkalommal elkalandozó színésznek, Csendes Lászlónak ugyanehhez a kérdéshez kapcsolódó véleményét: „Amikor először olvastam a Cliziát, én is megijedtem tőle. Kicsit »po- ros«-nak találtam. Később felfedeztem belső értékét is. Átdolgoztuk a darabot a mai színházi gyakorlat szempontjából, nyelvi szempontból, s változtattunk a reneszánsz játékstílus által megkövetelt »egy színhely® elméleten (sic!) is. (...) Több helyen a monológokat dialógusokká formáltuk — így vérbő, szatirikus komédiát mutatunk be közönségünknek, s nem tanmesét. Visszatérve a kérdés lényegére: a színházak, rendezők valószínűleg tartottak az ilyen jelentős változtatásoktól.” Hogy e nyilatkozat utolsó szavainak elolvasása után mit gondoltam Csendes László beszédesen nagy fokú, már-már egészségtelen önbecsüléséről, az most nem tartozik ide, annál inkább sem, mivel a nagyképűség nem szükséges, hogy összefüggésben legyen — sem pozitív, sem negatív értelemben — a nyilatkozó művészi kvalitásaival, s végtére is a szóban forgó cseh, szlovák és magyar színházi életnek csupán a felületes ismerete alapján is számtalan példát lehetne felhozni az ilyen vélemények cáfolatául. Annak azonban már feltétlenül
