Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Hykisch, Anton: Mesterek (kora (regényrészlet)
Egy ideig még mozgott a férfi ajka. Elaludt, de nem engedte el a férfi kezét. Az arca szüntelenül tüzelt. Szegény Jorgom. Összesimulva melengették egymást a reggeli hűvösségben és a virradat még meglapte suttogásukat, érintéseiket, pillantásaikat. Milyen gyönyörű, reszketsz a hidegtől, szegény Jorg. Mikor a reggeli nap benézett a szobába, és megvilágította a kihamvadt kandalót, nem ijedtek meg saját mezítelenségüktől, mert azt jelezte, hogy már nincs visszaút, hogy ettől a pillanattól kezdve mindent túlélni hivatott titok köti őket össze, mely győz a reggelek és az alkonyatok fölött. Szegény Jorgom. Én valóságos Ulrikám. Ulrika elsőként kait fel a házban, gondosan megmosdott, és sokáig nézte magát a tükörben. — Hogy van Jorg? — kérdezte Katalin, amint felébredt és belépett a konyhába. — Jobban — felette nyugodtan Ulrika, és olyan közönyösen fordult a lánya felé, amennyire csak képes volt: — Van ellene kifogásod, ha Jorg itt lakik nálunk, amíg rendbe hozzák a műhelyt? Katalin válasz helyett örömében az anyja nyakába ugrott, és vadul összecsókolta. 13 Staub János becsukta az ezerötszázhuszonötödik év könyvelési naplóját, és elhelyezte a megboldogult Hillebrandt bányabirtokos könyvespolcán. — örülünk, hogy megismertetett bennünket a bányarészeinken folyó gazdálkodás menetével —monta Ulrika. — Látogatása azt jelzi, hogy a viharok már elmúltak. — Viharokra mindig kell számítani, assszonyom. A bányákban most dolgoznak. Az önök részlegein is. Hogy meddig, azt nem tudom. — Reméljük, hogy a Isgrosszabbon már túl vagyunk. — Nem akarom elbúsítani. A körmöci városi tanács elhatározta, hogy a bányászokat jó érmékkel fogja fizetni. Ez a hír nagy visszhangot vert, és a mi bányászainkat is új követelésekre ösztönzi. Igazságos követelésekre. Tegnap bebörtönöztek néhány bányászt ami ugyancsak nem segíti elő ... Ulrika felkiáltott: — De hiszen csak a gyújtogatókat zárták be! A sylti mester is bizonyíthatja ... A sylti mester kérdőn nézett Staub bányamesterra, ám az hallagatott. A két férfi inkább kíváncsian, mint ellenségesen nézte egymást. Vizsgálódtak, vizsgálták az esetleges megértés vagy összeütközés mértékét. — Attól tartok, hogy nincs egészen igaza, Ulrika asszony — mondta Staub már elmenőben. — Lakat alá tették volna őket a sylti mester műhelyének égése nélkül is. Némely szenátor urak úgy vélik, hogy a kamaragrófot a legkedvezőbb a bányászok üldözésével fogadni városunkban. Nagyon hibás elgondolás. Csak újabb haragot, jogos haragot vált ki. Ulrika szomorúan nézett Staubra. — Aggódom kegyelmedért. Érti? Katalin is. A kegyelmed magatartása a közelmúlt eseményei során ... — Tudom, mit csinálok, Ulrika asszony. Nem tehetek egyebet, a bányászaim mellett a helyem. Túlságosan jól ismerem őket. Az utóbbi hónapok igazolták, hogy rágalmakról volt szó. A dolgozó emberek ügye igazságos volt. Emlékezzünk csak vissza! Éppen itt vitatkoztunk a fiatal Unger úrral. És látja, ma a király maga is dekrétumban ismeri el, hogy az új pénz csak feleannyit ér. Elrendelték az árdrágítók szigorú megbüntetését. A mi bányászaink ezt már fél évvel ezelőtt kérték. A szegény ember közelebb van az Istenhez és a természethez. Ogy gondolom, van igazságérzete. Érzi az igazságot, mint nyelvén az ízt, bár nem tudta úgy nevén nevezni, mint a tudósok vagy a prédikátorok. Ha mindjárt az elején meghallgattuk volna a nép hangját, nem kellett volna bekövetkezniük olyan tragédiáknak, mint amilyenek például az én Hanöúch családomban tör
