Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Hykisch, Anton: Mesterek (kora (regényrészlet)

Pihenjen le, Ulrika asszony. Katalinka nyugtalan lesz. — Az asszony megsimogatta a homlokát. — Katalinka már régen alszik. — Alszik? — Megijedt.

Ulrika elmosolyodott. — Fél, Jorg? — Jorg megérintette ujjaival az asszony bőrét.

— Kegyelmed fél. — Az asszony keze megdermedt. — Igen, félek. Mindez már volt egyszer. így ültem a beteg mester mellett... — Jorg ujjai megmozdultak, végigsimítottak a női tenyéren. — Nem vagyok beteg. Nem tudom, mi ismétlődik. Csak félek. Ki gyújthatta fel a műhelyt? — Ulrika pillantása megkeményedett. — A gyújtogatókat lefogták, Unger gondoskodik róla, hogy meg is büntessék. — Fájdalmasan tette hozzá:

— Csak a tűztől fél? — Elhúzta a kezét. — Nem akartam megbántani, Jorg. Feküdjön nyugodtan. — Valahonnan nesz hallatszott. Jorg megrándult, és rémülten nézett körül a dolgozószobában. Ulrika a fejét csóválta. — Mi van kegyelmeddel? Uralkodnia kell magán, Jorg. Elvégre férfi. — Jorg a párnákra hanyatlott. — Semmit sem ért asszonyom. — Egy slkésett lángocska lobbant fel. Jorg kimeredt szemmel, az ujjaival követte a fény útját az asszony arcán. — Most ne menjen el, asszonyom! Mentsen meg a sötétségtől és az idegen emberektől... Ulrika. Maradjon itt. Védelmezője leszek. — Ulrika elhúzta az arcát. — Nem kell engem megvédeni, Jorg. Feküdjön nyugodtan, lázasnak látszik. — A fafaragó csuklóján kitapintható szapora kalapácsütések heves szívdobogásról tanúskodtak. Ulrika megdörzsölte a homlokát, de nem engedte el a férfi kezét. — Kedves Jorg, csak tűz volt. Kegyelmednek nem történt baja. — Csak tűz? — suttogta Jorg. Az érverése meggyorsult. — Tűzvész. Már itt van. Utolért. Jönnek a lovak. Semmit sem hall? — Felemelte a fejét. Fülsiketítő csend volt. — Egy pillanat múltán... lódobogás. Jönnek. Hogyan védelmezzem meg kegyelmedet? Behatoltak a házba. Keresik a mestert. Bosszút állnak. Ulrika, féltem kegyelmedet. — Megpróbált felülni, és átfonta az asszonyt a karjával. — Nem tudom, meg tudom-e védeni. Kétezer asszony és szűz sem állította meg őket. Látom a kétezer asszonyt és szüzet. Kendőik lobognak a hercegi lovasokkal szemben. Vér fröccsent, a kendő nem volt elég. Kegyelmed is hiába fog kiabálni, Ulrika. Hogyan védelmezem meg, kedvesem? — Egész testében reszketett, az ajka elzsibbadt. Ulrika végighúzta ujját a férfi száján. Az ajka forró volt, remegett.

— Semmi sem segít. Csak a menekülés. Elszökik velem, Ulrika? Nem akarom a lángokat. Nem akarom! — Ulrika lefedte tenyerével a férfi száját. — Csendesen, Jorg. Felébreszti az alvókat. — Jorg megdöbbent. — Mindenki alszik? Most, amikor felgyújtották a műhelyemet? Értem jönnek. Ide is eljönnek. Menjen, mert megölik. Valameny- nyiünket leöldösnek, mint a vágómarhát. A falak nem segítenek. Mühlhausenbe futottunk. Istenem, mit fecsegek! Mühlhausen birodalmi város. Semmi, csak úgy mondom. Város. Van kamrája? Miért nem felel? Tamás mester a kamrában kuporog, beteg, mint én. És mégis betörtek oda. Semmit se hall? Kihurcolták az udvarra. Égnek a fáklyák. Ö az. GIDEON KARDJA. — Ulrika felállt, kifutott. Egy puttonyban megáztatta a törülközőt, és Jorg hamarosan hűvöset érzett a homlokán. — Kedves, drága Jorg. Hogyan segítsek magán? Ne gondoljon semmire. Hunyja be a szemét. — Mindkét kezével az asszonyba kapaszkodott. — Nem tudom, megmenekülünk-e a lángoktól. Jönnek a lovasok. A lépcsőkön is felmentek, a vér beivódott a széthasogatott ajtókba. Többet nem tudok. Elszöktem. Ulrika, annyi mondanivalóm van. Majd ha kihunynak a lángok. Sebestyén sem él már. Nem hagyom el kegyelmedet. Együtt járkáltunk a tűz körül, kegyelmedről beszélt. — Ulrika majd megfojtotta a szájára tett jéghideg törülközővel. — Hallgasson, az Istenért! Micsoda láz! Nem szabad beszélnie. — Jorg köhögni kezdett. — Oltsátok el a tüzet. Csupa vér. A kolostorért, kiáltozták. Téged a porba taposott szent ostyáért... Te a lerombolt oltárért pusztulsz. Neked mindkét szemedet kiszúrjuk, hogy többé sose láss szüzet. Te láb nélkül maradsz, hogy ne gya- lázhass meg több apácát. Ulrika, menekülj! Jön a tömeg. Üresek a falvak és a városok, dögöket és veszett kutyákat látok. A szemétdomb fölött Jób sírja. Sebestyén csupa vér volt. Meg akarok mosakodni. Jég. Igen, jó. — A víz lecsorgott az arcán, szomjas szája kinyílt. — Csak csendesen, Jorg. Minden jóra fordul. — A férfi újra megrándult.

— Még éjszaka van? — Ulrika a fekvőhely szélére ült. — Éjfél is elmúlhatott már. Hosszú az éjszaka. Mindenütt csend van. Ne féljen. — Jorg lihegett. — A csend csak látszólagos, Ulrika. Azt mondod, elmúlt éjfél? Már közeleg a tizenharmadik óra. Azt kiabálták: ELJÖTT AZ ARATÁS IDEJE. Miért gyújthatták fel a műhelyemet? A MESTER MEGINDÍTOTTA A JÁTÉKOT. — Az asszony semmit sem értett. — Kegyelmed mellett... melletted vagyok, Jorg. Csak a csend van Itt meg én. — Fáradtságot érzett.