Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Hykisch, Anton: Mesterek (kora (regényrészlet)

örömmel kiáltja, hogy a mi országunkban valóban a bájos hölgyek parancsolnak, és a nemes érzésű férfi számára megtiszteltetés, hogy engedelmeskedhet nekik. Serlegét először a ház asszonya, majd Mária királyné egészségére emeli, aki valamennyiük szivét, lelkét, szeretetét és vagyonát uralja (bányáikat, malmaikat, kohóikat). A vendégek tehát kortyintanak a sötétsárga mustból, amelyet ma délután hoztak Kerubin és Unger úr szekeresei a szentgyörgyi és bazinii grófok szőlőiből.

Az órák telnek, kint már lehullt a szeptemberi éjszaka, a jól nevelt ifjú Unger feláll, bejelenti, hogy elmegy, köszöni a vendéglátást. Felajánlja, hogy hazakíséri Borbála kisasszonyt, ha esetleg nem várná a téren atyjaura, Rössl Lőrinc. Erre felkerekedik Katalin is, mivelhogy megérti Unger kétségbeesett pillantását. Megrövidíti Gergely kínjait, melyeket a riadt Borbála oldalán hallgatagon megtett út alatt szenvedne. Ulrika asszony az íróasztalra teszi hímzését, és eloltja a gyertyát, a dolgozószobában csak a kandalló utolsó lángjai vilióznak. A sylti mester is illedelmesen feláll.

— Ne, ne menjen még — mondja Ulrika. — Félek egyedül. Maradjon, amíg Katalin visszajön.

Jorg feje megszédül. Marad.

Ulrika az íróasztal mögé ült, vele szemben, mint azon a napon, amikor magához tért. Amikor megismerkedtek.

— Töprengek, vajon jól teszem-e, hogy hozzánk hívogatom, Jorg mester.

Felugrott. Az asszony gyengéden visszanyomta a székre, és mosolygott.

— Tudod, mi újság, anyám? kérdezte a minap Katalin. Szeretem Jorgot, anyám. — Ulrika kutatóan nézett a fafaragó szemébe. — Egyszerűen így. Ahogy mondom. Szeretem Jorgcut, anyám. Érti? Nem Jorg mestert, egyszerűen Jorgot. — Zavartan nevetett.

— Nem a szavakon múlik. Próbáljon megérteni. A lányom még fiatal, kiforratlan.

— De én ...

Ulrika felállt, és járkálni kezdett a szobában. Jorgot az őrület környékezte. Milyen egyszerű lenne felállni, karjába ragadni ezt a karcsú alakot, lezárni a száját, és mindent elmondani neki. Csak felállni és odalépni. Ogy ült, mint akit odaszegeztek.

— Feldúlta a nyugalmunkat, Jorg. — (Igen, Jorgot mondott, Jorgot!] — Ne sértődjék meg. A legnagyobb szeretettel fogadtuk kegyelmedet, és ezt a szeretetet mindmáig megőriztük. — Megállt a szoba sarkában, és tanácstalanul nyújtotta maga elé a kezét.

— Csakhogy élő, érző nők vagyunk. Egyszeriben itt termett köztünk, minden héten, sőt, majdnem mindennap látjuk. Katalin órákat tölt kegyelmeddel. Én nem ismerek szebb perceket, mint ha elbeszélgethetünk a múltról vagy a mostani munkájáról. Sok mindent elmondtam kegyelmednek a Szent Katalin-templom oltáráról, és amit elhallgattam vagy elfelejtettem, azt még el szeretném mondani. Hosszabbítom a bizalmas pillanatokat, úgy adagolom őket, mint értékes fűszert. És mégis felteszem a kérdést, vajon helyesen cselekszem-e? Az utóbbi napokban valahogy minden kicsúszik a kezamből.

— Ulrika asszony!

Jorg felállt, közeledett az asszonyhoz. Ulrika mozdulatlanul állt, arcán vibráltak a lángnyelvek háromszögei. Végül is ő fogta kézen a férfit, és gyengéden az íróasztalhoz ültette.

— Nem kellene hozzánk járnia, Jorg.

Üjra leült vele szemben. A férfi kimondhatatlanul szépnek látta őt eltökéltségében.

— Talán nem tehet róla, Jorg. Kegyelmed még túl fiatal. Az olyan nőnek, mint én, már csak rövid órái vannak önmaga számára a közeledő éjfél előtt. — Fejét a tenyerébe támasztotta. — Amikor kiderült, hogy kegyelmed mester, és be akarja fejezni az oltárt, amelyhez egész eddigi életem kötődik, az ég küldöttét láttam kegyelmedben. Teljes szívemből segítettem. Órákat álltunk a templomban, megéledtek kegyelmed előtt az alakok és a sorsok, minden arcot megmagyaráztam. Az oltár e város lakóinak, a hozzám közelebb állóknak az élete, az az oltár az én férjem, akit mindennél jobban szerettem. A kegyelmed jövetele felélesztette az emlékeket, örültem. — Lehunyta a szemét. — Bár Inkább sohase jött volna ide.

Jorg megpróbálta megérteni az asszonyt, kiszabadítani a fejét a keze közül, de a mozdulat sután sikerült.