Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Hykisch, Anton: Mesterek (kora (regényrészlet)
— A remélt feléledés helyett szakadékba zuhanok. Mint valami rossz álomban, ismeri ezt? Zuhan, és nem tudja megállítani a zuhanást, átadja hát magát a kellemes borzongásnak, és vár. Következik a felébredés. Az egyedüllét hidegsége. — Azt hittem, megkönnyebbül, ha beszélhet valakivel a múltról, a mesterről... — Néhány napja félek. — Felemelte a fejét és a hajába túrt. — Nem tudom, mit tegyek. Védekeznem kell. — Ellenem? — Igen. De ne legyen önhitt. — Felsőbbséggel beszélt. — Semmi sem történt. Összeszedem magam. Annak ellenére, hogy kegyelmed visszahúz az emlékeim közé, és nincs erőm kikeveredni belőlük ... Néha úgy rémlik — mondta kétségbeesetten —, mintha kegyelmed más ember volna, mintha Sebestyén járna ide, és ülne ugyanazon a széken. Várom, mikor csikordul az ajtó, hogy belépjen az anyám. — Az anyja? — Nem érti. Már régen meghalt. Csakhogy húsz évvel ezelőtt még belépett ide, és én így ültem itt szemtől szemben... — Egyszerre elsírta magát. — Már csak az hiányzik, hogy bevezessem kegyelmedet a hátsó kis szobába és... — Feje imbolygott a hímzés, a pamutok és a régi vázlatrajzok között. — Most már tudja, miért félek? Ne haragudjék, drága Jorg... — Feléje nyújtotta a kezét. A fafaragó a kezébe fogta, egészen másként képzelte el ezt a pillanatot. Az asszony remegett. Kitépte kezét a férfi kezéből, és erőtlenül verte az asztalt: —Csakhogy Ulrika már nem tizenhét éves! Tizenhét éves! Már nem vagyok kislány! — Kérem... — Még élni akarnák, de nincs erőm, Miért jött ide, Jorg? — Élni fog. Élnie kell. Kegyelmed csodálatos — dadogta —, és vonzó most. Értse meg: most. Az asszony mohón hallgatta ezeket a szavakat. — Élje magát bele a helyzetembe. Gondolatban elkalandoz, akár egy kislány, mindent újra átél, a rég >3lszállt évek megismétlődnek egy teljesen más emberrel, s egyszerre csak belép a lánya tizenkilenc évesen... — ...és azt mondja: Anyám, szeretem Jorgot... Esküszöm, Ulrika asszony, hogy én... — Hallgasson! A karosszákbe hanyatlott, igyekezett összeszedni magát, határozott mozdulattal kisimította haját a homlokából. — Hagyjon minket fél évig vagy egy évig magunkra. Nincs más megoldás. — Felállt. — Határoztam. Isten vele, Jorg. Le akart hajolni, hogy megcsókolja a parancsolóan odanyújtott kezet. Ekkor megreccsent a falépcső, és a helyiségbe emberek tódultak. — Tűz van — lihegett Katalin. — Jorg... felgyújtották a műhelyét. Ott... Unger támogatta a lányt: — Sajnálatos dolog, mester. Megtettem a legszükségesebb intézkedéseket. Az őrség már elfogta a gyújtogatókat. — A háziasszony felé fordult. — A környéken csuklyások csoportját találtuk, Staub úr cimboráit. Ugye figyelemre méltó? A sylti mester felugrott, és a bútorokba ütközvet kirohant a házból. Rémület szállta meg. Milyen szerencse, hogy még csak a gipszmodell volt ott, a kiszárított fát Huni még nem adta át. Nyitott szemmel feküdt. Ropogásra riadt fel. Nem tűz, hanem a bútor ropogott Hillebrandték dolgozószobájában. — Jobban vagy már, Jorg? — A fehérbe öltözött Ulrika nesztelenül jelent meg a könyvespolc melletti padnál, amelyet nagy hirtelen átalakítottak fekvőhellyé. — Csak kisebb égési sebei vannak. Kenőccsel rendbe hozzuk. — Felemelkedett. — A vázlatok? — Ulrika szétteregetett néhány megperzselődött papírt. — Mind itt van. — Jorg szitkozódott. — Az ördögbe, majdnem semmi... Ah, elnézést asszonyom... — Az asszony bólintott. — Értem... de a lányok élnek — mondta halkan —, itt vannak a közslében, és a gipszmodell is rendben van. Próbáljon aludni, jó? — Nemet intett, fejét a fába ütve tiltakozott. — Semmi ez. Rendben vagyok. Köszönöm. — Az asszony felé nyújtotta a kezét: — Nagyon bánt, hogy újra terhelem...
