Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Hykisch, Anton: Mesterek (kora (regényrészlet)

gott, fújtattak a fáradt lovaik. Ha véletlenül ember tűnt fel a láthatáron, a lovak reménykedve felnyerítettek. A bányák tönkremennek, siránkoztak a selmeciek, nincs, zab a lovaknak, a királyi udvar tengelyt akasztott a Thurzókkal, takarmány nélkül maradtunk, a szivattyúk megszűnnek forogni, éhínség lesz. Jorg érdeklődve nézte az embereket, akik nem a földeken, a boltokban vagy a kézművesműhelyekben keresték a megélhetést, hanem a sötét völgyekben, a hegyek között, a vulkanikus eredetű sziklák alatti tisztásokon. A mogyorőbokrok közül leste kíváncsian a közeli tárna bejáratát: a meggörnyedt bányászok hunyorognak, éppen most toltak a napvilágra egy csillét, egymás vállát veregetik, és mosolyognak a szép napsütés láttán. Ogy tolják a csilléket, mint a hangyák, egyiket a másik után, míg a felszínen dolgozók (egy erőteljes asszonyt és néhány aligserdült fiút is látott köztük) lehajtott fejjel az alaktalan érc közt kotorásznak, zörög a törmelék az osztályozócsatomában. Nyögnek a járgányok, pattog a lovakat biztató ostor, a víz favályúkba ömlik, és az előkészítőben nyüzsgés támad. A kövecskék értelmetlenül összeütődnek, s az emberek csak állnak napokon át, látástól vakulásig a csatornák és vályúk, az érc mázsái fölött. Ebben az átkozott ércben rejtőznek azok a fémek, amelyek kedvéért működik a szivattyú, a malom, a zúzó, miattuk létezik az a szikla alatti kis tisztás is, s tulajdonképpen az egész világ.

Jorg fázni kezdett. Magrázkódott. Ősszel a nap már csalókán süt. A sehneci dombok közt éles, hosszú árnyékok képződnek. Az égővörös korong egy pillanatig egy borókafenyő koronájában villog, azután az előkészítőre és a táj egy részére hűvös alkonyat borul. Meg kell kérdeznem, hol van a Hillebrandt asszonyok bányarésze. Vajon látták-e már egyáltalán a tárnájukat, amelyet bizonyos Staub bányamester igazgat?

Lefelé, a városba vezető úton elkísérte egy malom vagy zúzó egyre gyengülő zakatolása. Az ember rákényszerítette a természete a saját ritmusát, az időbeosztást. Hiszen ez gyönyörű dolog. Ám kérdés, vajon mindenkinek jó-e. Szeretett volna este erről beszélgetni.

Csaknem minden pénteken összejöttek a Hillebrandt-házban. Ma is itt ültek a dolgozószoba kandallója mellett (az idén először fűtöttek be): a fiatal Unger a fél szemével a tűzbe pislog, a kis Borbála odaadóan hallgat, Katalinka süteményt hoz, Ulrika asszony pedig hímez a karosszékben, amelyben valaha az apja és a férje üldögélt, nagy szemével időnként végignéz a jelenlevőkön. Dallamos hangja bizonyosan minden férfit nyugtalanít, gondolja Jorg, aki a közelében ül, kitartóan nézi az arcélét, és ettől a háziasszony fészkelődni kezd a szőkén, Jorg odanyújtja neki a cérnás dobozt, és a levegőben érzi az otthon régóta nélkülözött leheletét.

A napjait betöltő munka után ezek a hetenkénti összejövetelek felüdítik Jorgot. Megszokja a társaságot, de megmarad azoknak az asszonyoknak a körében, akik annak idején felkarolták. Néha haragszik is önmagára, amikor Hans Huni szemében megvetést lát, amiért már második hónapja aszonyok rabságában él. De gyorsan megnyugszik. Ulrika ős Katalin körül olyan a légkör, hogy érzékeny férfi nem képes annak ellenállni. Az esze azt mondja: a nők társasága megakadályoz abban, hogy belekeveredjen valamibe. Az érzése azt mondja: sikerül megfeledkeznem a németországi nyár szörnyűségeiről. És ami a legfőbb: két leány szobrán dolgozom, önmagam és a mesterségem iránti kötelességem tanulmányozni és megérteni a nőket, akiket életnagyságánál nagyobb szobor formájában oltárra emelek, mintegy előkészületképpen valami nagy dologra, aminek a megalkotása még vár rám és ami elkötelez az életem második felére.

Mindenféléről folyik a szó. A fiatal Ungernek rángatózik az ép szeme, izgatottan beszél az egész országban elharapózott lázadásokról, Besztercebányáról, bizonyos Krüg nevezetű polgárról, Ploss faktorról, a kamaragrófról, a körmöd pénzverőről, a hüvelyk- szorítót és a Himmelreichet emlegeti, összezúzni, kitépni, elűzni, szétdarabolni, felnégyelni, olyan szótár ez, amelyik Jorg gyomra tájékán fájdalmat okoz, és a lelkében kísérteteket éleszt fel. Milyen nagyszerű asszony Ulrika, aki feláll, egy kézlegyintéssel nevetéssé változtatja a szörnyűségeket, és kijelenti, hogy a pénteki napon tilos az ő házukban lázadásról beszélni, drága Unger úr. Mindenki mosolyog, Unger is mosolyra húzza szét keskeny ajkát, mert ő jól nevelt fiatalember. Tudja, hogy tiszteletre méltó ház vendége, és a kandallónál ülő háziasszony óhaja mindig parancs. Egyetlen olyan parancs, amelynek Unger a további élete során alá szándékszik magát vstni. Sőt,