Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Hykisch, Anton: Mesterek (kora (regényrészlet)

— Nagyszerű, baccalareus uram. Elég. Most te következel, Borbála.

— Nem, Katalinka.

— Rendben van. — A fafaragóhoz fordult. — Mondja mag hát, kit jelképez a koponya.

— Nagy Gergelyt, a kiváló pápát, tudóst és filozófust.

— A hal?

— Esetleg Páduai Antalt, aki a hal jegyében született.

— És még?

— Magát Péter apostolt. Az emberek halászát.

— Kitűnő. Hát a katlan, amelyben a halat megfőzhetjük?

Jorg habozott. Katlan. Forró víz. Aha:

— Erazmust, Kreszcenciát, Vítust is. Azokat a szenteket, akiket ilyen szörnyű módon kínoztak halálra.

(Mit tudnak ezek a lányok a kínzásról?)

— Ez túl -könnyű — sóhajtott Katalin.

— Ha könnyű, megfordítjuk a játékot. Kérdezhetem én a kisasszonyokat?

— Méltóztassék, magnifícencia — hajolt meg Katalin. Borbála a barátnője jelenlététől felbátorodva elmosolyodott.

Jorg fogott egy papírt, és szénnel kenyeret rajzolt rá.

— Ha kenyérrel a kezében faragom ki, akkor milyen szentet ábrázol, kedves Borbála?

— A jótékonyság szentjét, Türingiai Erzsébetet, az egyokri magyar királylányt. Vagy Ágotát.

A fafaragó meglepetten mosolygott.

— Gratulálok, kisasszony. Most egy kérdés Katalin kisasszonyhoz. Egy ismeretlen templomban egy oszlop mellett álló szent képét látja. Ki az?

— Nem tudom — törte a fejét Katalin.

— Szent Sebestyén. Fa mellett állva vagy nyilakkal átlőve is ábrázolják. — Nézte Sebestyén mester leányát, akinek azonban nem változott az arckifejezése. Vajon ismeri-e egyáltalán az apja sorsát? Széles arca felhőtlen. — Zálogot kérek hát, Katalin.

Katalin átadta a kendőjét.

Jorg egy késre mutatott.

— Nem tudom. Feladom — mondta Borbála. — Bizonyára valamelyik vértanú.

— A kisasszonytól is kérek zálogot. Késsel Bertalant vagy Apollóniát kell ábrázolnunk. — Borbála átadta a főkötőjét.

Katalin hirtelen rosszkedvű lett.

— Már nem mulattat a játék.

— Hiszen a kisasszony javasolta.

— Hogyan váltsuk ki a zálogunkat?

Jorg erős válla kirajzolódott a szélesen kihajtott gallérú ingben, a férfi nyugtalanul lélegzett. Patríciusleányok. Egész életükben játszanak. Megtegyem? Ne tegyem?

— Akié ez a főkötő, az váltsa ki egy csókkal.

Borbála lesütötte a szemét, meg sem mozdult.

— Nem — suttogta —, nem tehetem.

A sylti mester félretette az arannyal átszőtt téglavörös főkötőt, és a kendőt vette a kezébe.

— A tulajdonosa ugyanilyen módon válthatja ki — mondta óvatosan.

Katalin felvonta a szemöldökét, és ajkát bátor tekintettel, ellenkezés nélkül, köny- nyedén a férfi szájához érintette. A syltl mester előtt elvillant az illatfelhőt árasztó halványzöld kendő.

— Tudod, az én védőszentem jelképe a kard — fordult Katalin mosolyogva a barátnőjéhez.

Hans Huni felnézett a mennyezetre:

— Itt beázott. Oj tető kellene, mester.

Jorg vizsgálgatta a boltívet:

— Igazad van. A műhely évekig üres volt, senki sem viselte gondját.