Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen

halálmegvetésünk félelmetes volt, nem pénzért harcoltunk mint a fehérek, hanem meggyőződésből, s ezt tudták már a túloldalon is. Aki csak tudott, kitért előlünk. Szuronyunkat szegezve üldöztük a megfutamodókat. Irtózatos mészárlás következett. Ahol ellenállásba ütköztünk, s még a sötétség beálltával sem ért véget a harc, a felgyújtott házak világánál folytatódott az előrenyomulásunk.

Amikor megvirradt, iszonyú látvány tárult elénk az utcákon. Mindenfelé elesett katonák holttestei, sok magyar is közöttük. A veszteségünk sokkal nagyobb, mint amira számítottunk. De a végén mi vettük hatalmunkba a várost! Néhány napig maradtunk. Eltemettük halottatokat, a lakossággal pedig a fehéreket hantoltattuk el. Azután parancsnokaink a városban toborzást rendeltek el, szokás szerint most is eredményesen. Sokkal többen lettünk, mint voltunk. Az újoncok kiképzése nyomban kezdetét is vette, s ez ment is eredményesen, hiszen itt a fagyverforgatás csínja-bínja volt a fő feladat.

Néhány nap múlva az új századokkal felerősödve indultunk el Űj Moszkva felé, ahol a fehérek nagy erősítést vontak össze. Várható volt, hogy ott próbálnak meg bosszút állni eddigi kudarcaikért. Rövidesen Oj Moszkva alatt táboroztunk. A várost azonban lehetetlen volt megközelíteni, mivel a fehérek a város környékén kisebb-nagyobb csapatokat rejtettek el, akik igen éberen őrködtek. Nem masszire tőlünk volt a vasúti töltés. Láthattuk, hogy a fehérek újabb és újabb erősítést kapnak.

Tisztjeink számítása szerint a fehérek tízezres túlerővel is rendelkezhetnek. Mi is vártunk újabb ezredeket, de azok csak nem érkeztek meg. Tisztjeink összedugták a fejüket és úgy határoztak, hogy ki kellsne siklatni egy vonatot, ha arra vállalkozók akadnának. Ennek következtében a vasút, ha rövidebb időre is, használhatatlanná válna. A feladat végrehajtására a mi szakaszunk vállalkozott. Egy szerb fiút kaptam a gépfegyverhez, nekünk kellett fedeznünk bajtársaink visszavonulását a feladat teljesítése után. Az éj leple alatt indultunk az akcióra. Sikerült a töltést megközelíteni úgy harminc méternyire, amikor a töltés felől hangokat hallottunk. A vasúti őrség volt előttünk. Huszonketten voltunk összesen. Rövid tanácskozás után úgy határoztunk, hogy nyolc társunk próbálja végrehajtani a feladatot. A jelentkezők azután magukhoz vették a robbanóanyagot, s kúszva indultak a töltés felé. Az őrséget el kell némítaniok, hogy a töltést aláaknázhassák. Ügy öt perc telhetett el, amikor az eddigi halk beszéd megszűnt. Feszülten figyeltünk, s a hosszabban tartó néma csend megnyugtatott bennünket: bizonyára sikerült. Talán fél óra telt el várakozással, amikor előbújt a hold egy felhő mögül, és kibontakozott a töltés homályos körvonala. A hely, ahol voltunk, két kilométernyire lehetett a várostól. Az idő éjfél felé járhatott, már jó ideje várakoztunk. Megszoktuk a sötétet, és kezdtünk megnyugodni. A közelgő tavasz enyhe éjszakája volt, és egy csöppet sem fáztunk, az izgalomban mégis meg-megborzongtunk. Egyszer csak távoli dübörgésre lettünk figyelmesek. Még nem tudtuk kivenni, melyik irányból halljuk, de az már bizonyos volt, hogy vonat közeledik. Most már a lámpái is felvillantak. Ereinkben lázasan lüktetett a vér, idegeink a végsőkig megfeszültek. Ujjamat a gépfegyver ravaszán tartva már arra a pontra figyeltem, ahol a kirobbant szerelvényeket elképzsltem. A vonat hosszút fütyült, jelezve az állomásnak a közeledtét. Még pár pillanat, és elénk érkezett. Dobhártyát repesztő robbanás rázta meg hirtelen az éjszakát. Irtózatos recsegés-ropogás következett, azután még egy robbanás, amikor a töltésről leforduló mozdony kazánja is felrobbant. A szétfröccsenő tűztől lángra lobbantak az egymásra tóduló vasúti kocsik, amelyek tele voltak fehérgárdistákkal. Az égő vonat megvilágította a terepet. Néhány vagon egymásra zuhant, azokból senki sem bújt elő. A mögöttük lévőkből annál inkább ugráltak le, váresen, jajgatva a gárdisták. Nagy volt köztük a rémület, ez volt az első eset, hogy ezen a vasúton vonatot robbantottak. Nekünk most nem a mentés volt a feladatunk, hanem folytatni a harcot. Amikor már a töltés alatt nagyobb csoportba verődve láttuk a fehéreket, szakaszvezetőnk tüzet parancsolt. A váratlan gépfegyver és gyalogsági fegyevereink tüze nagy zavart idézett elő. Láttuk, hogy csupán néhánynak van fegyvere, többen a nagy sietségben azt Is a vonatban felejtették. Ez nekünk kedvezett, nyomban nem tudták viszonozni a tüzet. Többüknek azonban sikerült átjutniok a töltés túlsó oldalára, az is lehet, hogy oda ugráltak le a vonatról, s ezek csakhamar felvették a harcot. Kis Idő elteltével már szép számmal lehettek, mert széles sávon foglaltak tüzelőállást.

Veszélyesnek találva helyzetünket parancsnokunk úgy határozott, hogy gyorsan kézigránáttal árasztjuk el a szerelvényt, s aztán fokozatosan visszavonulunk. Rövidesen