Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen

a vonat teljes hosszában égett. A nagy világosság csak növelte a veszélyt rsánk nézve, s már éppen kúszni kezdtünk hátrafelé, amikor éles füttyel a város felől egy vonat közeledett. Sejtettük, hogy segítség vagy mentőosztag érkezik a fehéreknek, ez meggyorsította menekülésünket. Már elég messze voltunk a robbanás színhelyétől, amikor a város felőli oldalról váratlan puskatüzet kaptunk. Most ébredtünk arra, hogy a környéken elrejtett fihérek is hallották a robbanást, sejthették, hogy mi történt, és figyelték visszavonulásunk irányát. Nem is tévedtek. Többen megsebesültek közülünk, halot- taink is voltak. A láthatatlan ellenséggel nem vehettük fel a harcot, s iparkodtunk kúszva menekülni. Sebesültjeinknek is könyörögtünk, hogy hangosan ne jajgassanak, mert elárulják, merre vagyunk. Már kiértünk a vonat lángjai által megvilágított távolságból, így a sötétség leple alatt sikerült megmenekülnünk. A gépfegyvernél ismét ketten maradtunk. Nagyon kifáradva értünk egy patakhoz. Meglepődtünk, mert erről a vízről nem tudtunk, s ebből arra következtettünk, hogy eltévedtünk. Mentünk hát a partján, abban az irányban, amerre a csapatainkat sejtettük. Hajnalban sűrű köd ereszkedett a tájra, alig láttunk húsz méternyire. Mindössze tízen voltunk, azt sem tudtuk, bajtársaink merre lehetnek.

Már teljesen kivilágosodott, de a köd csak nem akart felszállni. Most egy hidat pillantottunk meg a közelben. Odaérve géppuskámat a hídra állítottam, s még a szalagot is bsfűztem, felkészülve egy váratlan támadásra. A pihenést arra használtuk, hogy korgó gyomrunkat elhallgattassuk, ki-ki előszedte kis harapnivalóját a hátizsákjából, ahol állandóan kellett némi tartaléknak lennie. Evés közben azután megállapodtunk abban, hogy a parancsnokságot én veszem át, mivel szakaszvezetőnknek is nyoma veszett az oldaltámadás alatt. Nekem ugyan nem volt előléptetésem, de volt kitüntetésem, amit a szaratovi pártház védelmében érdemeltem ki. Azután úgy gondoltam, hogy négy emberünket elküldjük felkutatni a parancsnokságot, s mi majd utánuk megyünk, ha a köd felszáll. Ők legalább időjében jelenthetik a történteket. Alig távoztak társaink, amikor a román fiú figyel meztett, hogy valamilyen neszt hall. Szemünket me- resztgettük a sejtett irányba, és rövidesen homályos alakokra lettünk figyelmesek, akik fslénk közeledtek. Gyorsan a gépfegyver mögé hasaltam, bajtársaim is fedezéket keresve készültek fel a fejleményekre.

A ködből egy századnyi katona bontakozott ki. Nem tudtam, a mieink lehetnek-e, vagy ellenség? Sietnünk kellett a megállapításával, mert túl közel érhetnek. Távcsővel csakhamar megállapítottam, hogy nincs a sapkájukon vörös csillag, tehát fehérek. Tűz! Géppuskánk okádni kezdte az áldást. Tüzeltünk valamennyien, és fűszálként dőltek rendre a meglepett fehérek. Rövidesen észbekaptak, hasra vágódtak, ős felvették a harcot. Nagyon sokan maradtak a váratlan támadás után is, így számunkra, úgy gondoltuk, minden veszve van. Ráadásul két géppuskájuk is kelepelni kezdett. Helyzetünk drámaivá vált. Már csupán egyetlen társam fegyverdörrenéseit hallottam, ebből azt is megértettem, hogy ketten maradtunk. A fehérek már egészen közeire kúsztak, ős gránátokat kezdtek felénk dobálni. Akkor már láttam, hogy a megmaradt társam egy lengyel fiú, s intettem neki, hogy hagyja abba a tüzelést. Helyette elővettük utolsó gránátunkat, s azt a fehérek közé dobtuk, s a következő pillanatban mindketten a patakba ugrottunk. Előbb azonban a gépfegyveremet a patakba taszítottam. Néhány méterrel odébb kimásztam, mert a fehérek meghalották a géppuska loccsanását, és a patakba irányították lövéseiket. A parton, a még fedező ködben azután egérutat nyertem.

Ez a nap egész életemben emlékezetes marad. A sűrű köd nem szállt fel egész délelőtt, s én nem tudtam tájékozódni. Szinte minden oldalról heves fegyverropogás hallatszott. Valószínűnek tartottam, hogy a mieink a köd leple alatt próbálják felszámolni a város körüli állásokat, a külső őrséget. Késő délután szállt fel a köd, s végre az enyémekhez találtam, akik éppen most vertek szét egy külső állást, s újságolták, hogy egész délelőtt harcoltak, megfutamították az eléjük került fehéreket. A lengyel bajtárs, akivel utolsónak maradtunk a hídnál, már két órája visszaérkezett azzal a hírrel, hogy bizonyára eltaláltak engem, amikor a vízbe ugrottam. Közben ő is hasonlóan cselekedett: a partra mászva tudott megmenekülni, mivel az ellenség golyói a vizet pásztázták.

Másnap újabb ezredek érkeztek a segítségünkre, amit a fehérek nyilván megneszeltek,