Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen

mel azonban takarékoskodnunk kellett. A házat nem hagyhattuk el. A fehérek egyelőre nem támadtak. A tér túlsó oldalán azonban mozgolódást észleltünk. Néhány perc múlva parlamentert Indítottak felénk, aki fehér zsebkendőjét kardjára kötötte, és egészen a bejárathoz merészkedett. A sűrűn átlyuggatott ajtón át is lehetett tárgyalni. A tárgyalás rövid volt. Azt kérte a parlamenter, hogy adjuk meg magunkat, ellenkező esetben egy szálig lemészárolnak bennünket. Mindenre elszánt parancsnokunk azonban dacos nemmel válaszolt.

A komisszár megmagyarázta, ha megadjuk magunkat, a fehérek úgyis lemészárolnak, ha másért nem, az első támadás halottaiért. Ha pedig kitartunk, megérkezhet a segítség is. Egyhangú volt a legénység döntése: inkább maghalunk a ház védelmében, mint hogy megadjuk magunkat. Összeszámoltuk töltényeinket, még negyven jutott fejenként. Volt ezenkívül néhány pisztolyunk, igaz, azokhoz kevés volt a lőszer. A géppuskához való tölténnyel is spórolni kellett. Kézigránátunk volt a legtöbb: több ezer. Tehát csügged ésre nincs okunk.

Alighogy visszaért a parlamenter, a ház körül újra gyülekezni kezdtek a fehérek. Megindultak felénk, de sokkal óvatosabban, mint előző alkalommal. A környező utcákból óvakodtak a ház felé. Géppuskáikat is lassan előbbre tolták. Ügy látszott, még az >aste beállta előtt szeretnének győzni. Már az első lövések is eldördültek. Egyelőre nem viszonoztuk, csalogattuk őket biztos lőtávolba. És közeledtek, ellentűz híján neki- bátorodtak. Szinte egyszerre dördültek el fegyvereink. A roham megtorpant egy pillanatra, s amikor újra nekilendültek, közéjük repültek a padlásról gránátjaink, iszonyú pusztítást okozva. Azt hittük, visszafordulnak, de nem így történt. Újabb erősítés zúdult ránk egy mellékutcából. Egy pillanatra meghökkentem az erősítés láttán, talán a bajtársaim is, gondolva, hogy újabb és újabb századok várhatnak még bevetésre.

Ekkor megszólalt a padláson két gépfegyverünk, s vágta a rendet az újonnan érkezők között. A gránátok is újra és újra záporoztak a fehérekre. Egyre többen kaptak közülünk is sebet, némelyek halálost. A legtöbben még sebesülten is az ablakhoz másztak és lőttek. Elesett bajtársaink lőszerét is elszedtük már, de egy pillanatra sem lehetett megpihenni, hiszen az ellenség ereje nem tört meg. Néhány pillanat múlva a fehérek géppuskái elhallgattak, a támadás most már megtorpant. „Csak most kitartani, csak még néhány percig — kiáltotta parancsnokunk —, győzni fogunk!” Csakugyan, alig pár pillanat múlva futottak a ház közeléből, akik még életben voltak. Utolsónak az Ismét tüzelő géppuskáikat vettük irányzókra, s rövidesen azok is elhallgattak.

Sajnos, géppuskáink töltényei csaknem teljesen kifogytak. Egy-két patront találtunk némely heveder végén. Ez a tény elszomorított bennünket. Húsz halottunk és tizennégy sebesültünk volt. A harcképes ötven katona sem sokat számított lőszer nélkül. Vizünk és élelmiszerünk is megcsappant. Ilyen körülmények között köszöntött ránk az éjszaka. A ház körüli tér halottait látva az az ötletem támadt, hogy ki kellene kúszni a sötétség leple alatt, és össze kellene szedni az elesettek fegyveleit és lőszerét. Parancsnokunk engedélyezte, hogy legalább tízen kikúszhatunk a térre. A fehérek őrei idáig nem láthattak. Csendesen bontottuk ki a bejárati kapu torlaszait annyira, hogy egyenként átbújhattunk rajta.

Rövid időn belül többször is fordultunk fegyverekkel és lőszerrel megrakodva, s fél óra sem telt el, már rengeteg muníciónk volt. Komisszárunk nagyon meg volt elégedve, és megdicsért bátorságunkért. Most már kitartunk, derült fel az arca. Nagyon bízott a Moszkvából kért segítségben is.

Másnap a lázadók ismét felszólítottak bennünket a megadásra. Fenyegetőztek, mi pedig újra a harc folytatása mellett döntöttünk. Az ostromlók egész nap csendben maradtak. De a harmadik nap reggelétől késő délutánig lőtték a házat ágyúval, s csodák csodája, az nem lobbant lángra. A felső emelet és a tető azonban teljesen rommá változott. Több sebesültünk volt és két halottunk, amikor ismét ránksötétedett. A legnagyobb baj az volt, hogy elfogyott az élelmiszerünk. Kötszerünk és gyógyszerünk sem volt már. A halottak ingeit téptük szét, kötszernek. Az éjszaka most is hideg volt. Az ellenség tüzei villogtak a környező utcákban.

Házunk még védhető volt. Ezen az éjszakán is akadtak bátor katonák, akik kimerészkedtek a térre, s nem csupán lőszert, hanem néhány konzerves dobozt is hoztak be magukkal. Ennek örültünk meg a legjobban.