Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen

viszontagságon keresztülestem. Előálltam hát tervemmel. Volt közöttünk egy idősebb orosz szakaszvezető is. Amikor a tervemet megértette, bólogatott, a többiek is jónak vélték, így nyomban kutatni kezdtünk, hogy a leggyengébb gerendára találjunk. Valaki figyelmeztetett, hogy megtalálta a hátsó falon. Nyomban munkához láttam. Amikor fáradtam, továbbadtam a kést. Szünet nélküli munkával sikerült a gerendából olyan darabot kifaragnunk, amelyen egy ember kiférhetett. Hason kúszva jutottunk el jó messzire, s amikor megállapítottuk, hogy nem üldöznek, néma kézszorítással búcsúztunk egymástól. Mi ketten, magyarok, egyenesen az állomásra siettünk, ahonnan éppen vonat indult. Nekünk mindegy volt, hova, csak el innét. A vonat Szaratovban állt meg. Meglepetéssel láttam, hogy a szerelvényt vöröskatonák állják körül, s mindenkit leszállítanak. Az elsők között ugrottam le a kocsiból, s mivel fagyverem nem volt, nem igazoltattak.

Amint a városban bolyongtam, egyszer csak látom, hogy valamilyen plakát előtt gyülekezik a nép. Odakíváncsiskodtam, és rövidesen megtudtam, hogy a plakáton az áll, hogy be lehet állni a Vörös Hadseregbe. Nagyobb öröm régen nem ért. Mindig arra vágytam, bár csak egyszer közéjük kerülhetnék!

Csoportosan mentek az oroszok a piactér felé, ott volt a toborzó iroda. Velük mentem én is. A sorozó bizottság épületének udvarán már nagy tömeg sorakozott. Kora délelőtt álltam be a sorba, de csak este, kilenc óra tájban állhattam a bizottság elé. Elképzelhető, mannylen voltunk, hiszen csupán a nevünket és a nemzetiségünket írták fel, s hozzá azt a megjegyzést, hogy „önkéntes”.

Ezen a napon úgy kétezerre becsültem a besorozottak számát. Három magyar honfitársammal együtt a szovjet épületbe vezettek. Sokan voltak katonaruhában, olyanok is akadtak, akik a fehérektől szöktek át a Vörös Hadseregbe. A szovjet házban fegyvert kaptunk, igazolványt és kenyeret. Én a nagy lelkesedésben egészen elfelejtettem éhségemet, s most ugyancsak mohó étvággyal kezdtem falatozni.

Másnap megtudtam, hogy nyolcvannégyen vagyunk, feladatunk a szovjet ház védelme és őrzése. Volt közöttünk magyar, román, szlovák, lengyel, cseh és szerb is. Parancsnokaink tapasztalt kommunisták voltak. Minket internacionalistáknak neveztek, s mi erre büszkék voltunk. Kitüntetésnek számított reánk nézve a szovjet ház védelme, s mi a bizalomért hűséggel szolgáltuk a szovjet hatalmat.

Azonban közkatonáknak öltözött bujtogatók azt sugalmazták a legénység között, hogy követeljenek 300 rubel zsoldot, két öltő ruhát, valamint bőséges élelmezést. Követelésüket a vörösgárda nem tudta teljesíteni, s ennek következtében ez az ezred fellázadt. Komisszárunk sejthette, honnan fúj a szél, mert sürgős üzenettel futárt menesztett Moszkvába, tudatva a történteket. A helyzet kuszasága azonban megnehezítette ezt az utazást, nem lehetett tudni, Moszkvába juthat-e a futár, s mikor? Hallottuk, hogy a fehérek egy Gyenyikin és egy Kolcsak nevű cári tábornok zászlaja alatt űzik rablóhadjáratukat, mindenfelé rabolnak és gyilkolnak.

Nagyon komolyra fordult a helyzetünk. A fellázadt -ezred a hozzájuk csatlakozott fehérekkel bekerítette a szovjet házat. Komisszárunk a lehető leggyorsabban kiosztotta a szükséges lőszert. A bejáratokat, ablakokat elbarikádoztuk. Valamennyien egy-egy lőrésénél foglaltunk állást. Rövidesen megindult a fehérek támadása. Komisszárunk figyelmeztetett bennünket, hogy lőszerkészletünk nem kimeríthetatlen, tehát csak biztos célra használjuk fel, mert meglehet, hogy egy hétig, vagy még tovább is ki kell tartanunk.

A szovjet ház előtti tér pillanatok alatt megtelt rohamozó fehérekkel, akik úgy látszik, nem sajnálták a töltényt. Mi a jól fedezett ablakokból csak most kezdtük megcélozni a bátrabbakat. Közben már a ház közelébe értek. Aggódtam, amikor a komiszszárunk úgy parancsolta, hogy a biztos célzás miatt engedjük egészen közel az ellenséget. Neki volt Igaza: majdneín minden golyónk talált. Kegyetlen eljárás volt, de ha győzni akartunk, nem volt más megoldás. A rohamot alig öt perc alatt vertük vissza. Akik életben maradtak, fejvesztve menekültek. Gondoltuk, ez a kezdeti siker meggondolásra készteti a fehéreket.

Parancsnokunk végigjárta a földszintet és az emeletaket, mindenkit bátorított és éberségre intett. Ki tudhatja, talán megismétlik a rohamot. A komisszár néhány katonával kézigránátot hordatott a padlásra, ebből bőségesen volt. A vízzel és az élelem