Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen
tozik... Én már sejtem, hogy még a nap folyamán bevetésre kerülünk, mert íme, már előttünk vannak a futóárkok. Éppen kászálódnak ki az utolsó szakaszok, az előttünk lévő ezred maradványai. Azonban teljesen nem hagynak benllnket magunkra, tapasztalt honvédek maradnak velünk. Ez a hír megnyugvást ad az újoncoknak. A rajokat helyükre osztják, s megkezdődik a szomszéddal való ismerkedés. A politizálásnak most már semmi helye. Egy célért feszülnek az idegszálak: túlélni ezt a kegyetlen öldöklést... Az ellenséget el kell pusztítani, különben ő gyilkol le téged ... Ez a tudat kezd beidegződni minden honvéd agyába... Már csaknem kipihentem magam, amikor egy nagybajuszú népfelkelő őrmester jön azzal a paranccsal, hogy rajommal kövessem őt. A nyakig érő futóárok-labirintus- ban a hármas futóárokrendszer első vonalában állunk meg. Az oroszok megneszelik a mozgolódást, és tűz alá veszik állásunkat. Egy esetleges támadás veszélye fenyeget, súgja az őrmester, gyorsan tüzelőállást foglalunk. Parancsnokunk, a vérszomjas hadnagy is jön velünk az első vonalba. Biztosan babérokra vágyik. Már a laktanyában is ennek reményében nyúzta a honvédeket, itt most közelebb a hőstett lehetősége. Már szeretném, ha nem tudnék az illene való szövetkezésről, talán anélkül is beteljesedne a sorsa... amit talán már nem is óhajtok, hiszen gyermekei lehetnek, családja, szülei... A front élménye talán emberségre tanítja ... Eközben az ellenség tüze egyre fokozódott. Jól álcázott mellvédem mögül is csak egy pillanatra mertem kikémlelni. Mögöttünk hirtelen feldörögtek ütegeink. Tüzérségünk beavatkozása rosszat sejtetett. Lövészárkunkban csakhamar zsongás támadt, s már hallottuk is a riasztást: „jönnek!” Az őrmester elkiáltotta magát: „Ütközetre felkészülni!” Óvatosan tekintek ki, s nem kis meglepetésemre látom, hogy az ellenség állásaiból, mintegy három-, négyszáz méternyire, temérdek katona mászik elő, szuronyuk már a fegyverükön csillog, s nagy hurrázással rohannak felénk... Temetetlen hullák százai a két lövészárok között, némelyik már felismerhetetlen, az oda csapódó lövedékek már csaknem teljesen megsemmisítették, nem tudni, magyar-e vagy orosz? Tüzérségünk kartáccsal árasztja el a támadókat, s azok sorai közt nagy kavarodás támad, sokan elvágódnak... örökre. Tűz! Tüzelj! hallatszik a parancsnokok kiáltása, amit alig érteni az elszabadult pokolban... és mi pontosan célzunk. Engedelmeskedünk. Az emberség, a humánum rettegve menekült el belőlünk, vadállatok lettünk, kegyetlenek, akik csak azt érzik, hogy meg kell előzni, előbb kell lelőni az ellenséget, különben mi leszünk az áldozatok... Újabb parancs: Szuronyt szegezz! Rohamra felkészülni! Tüzérségünk e pillanatban elhallgatott, és a futóárok partjára ugorva parancsnokunk teli torokból ordította: „Roham! Roham! Utánam!” Ekkor az ellenség már alig száz méternyire lehetett. Gyorsan kimásztunk, s futni keztünk az ellenség felé... Csakhamar összevegyültünk... Már alig dördültek puskák, csupán rettenetes ordítás rengette a levegőt. Fegyvercsörgés, különös nyüzsgés, üvöltés mindenütt a két lövészárok között. Alig keveredtünk össze, az oroszok hirtelen megfutamodtak... Gondoltam, hogy üldözni fogjuk őket, azonban mi is visszavonulásra kaptunk parancsot. Néhány perc múlva ismét a lövészárokban voltunk. Karjaink görcsben rángatóztak, alig sikerült megnyugodnunk. Rövid idő múlva híre jött, hogy tíz sebesültünk van és egy halottunk. A halott nem más, mint parancsnokunk, akit a golyó pontosan a homloka közepén talált el. Örök titok maradt, ki ölte meg. A nap hátralévő része nyugodtan telt el, azonban tudtuk, éreztük, hogy ez még nem volt az igazi tűzkeresztség... Másnap új parancsnokot kaptunk, egy zászlós személyében. Ö számolt be arról, hogy erősítés érkezett, német, osztrák és magyar ezredek, sok ágyúval és huszárral. Egy komoly offenzíva indítása várható tehát. Az idő megenyhült, de a föld fagyos maradt. Két napon át nem történt semmi különösebb, a harmadik nap hajnalán parancsot kaptunk az újabb rohamra való felkészülésre. Fásultan ültünk a futóárokban. Rövid idő múlva, mint minden támadás előtt, pálinkaosztásra került sor. Válogatni is lehetett, aki a rumot szerette, annak azt osztottak. Volt egy literes kulacsom, az adagomat abba öntöttem, majd elkortyolgatom. A sok ivást támadás előtt nem láttam jónak. Pedig voltak közöttünk, akik az adag felét egy szuszra kihörpintatték. Már előre sajnáltam őket... Itt most józanságra, nem pedig részegségre van szükségünk, hiszen az életünk forog kockán.
