Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen

Éppen virradni kezdett, amikor ágyúink feldübörögtek. Nyomban a túlsó oldalról is viszonozták a tüzet, mintha csak ezt a pillanatot várták volna. Idegfeszítő negyed óra telhetett el, amikor szuronyrohamra kaptunk parancsot. Az ágyúk most szokás szerint elhallgattak, annál inkább kerepeltek a géppuskák, mindkét oldalon. Már annyira megvirradt, hogy kivehető volt a mi lovasságunk vágtázása, s az ellenséges oldalról is a kozák lovasok nyerítő paripáit láttuk közeledni. Iszonyú öldöklés kezdődött, amikor összeértünk... Én úgy véleksdtem, hogy jó lesz egy nálamnál gyengébb ellenfeleit kiszemelnem, akivel közelharcba keveredhetek, ám itt nem volt idő a válogatásra. Már láttam is, hogy egy vállas, megtermett orosz pontosan nekem ront a szuronyával. Összecsattantak szuronyainlk, a kiképzéskor megtanult f egy Veri orgatásnak most ugyancsak hasznát vettem, sikerült az első döfést kivédenem, a másodikat is... azután néhány perces kemény küzdelem következett. A megfeszített kézitusában én győztem, kivertem a szembenálló kezéből a fegyvert, s az ordítva megiramodott. Nem volt időm verejtékes homlokomat megtörülnöm, újabb ellenféllel találtam szembe magamat, akiből csak úgy bűzlött a pálinka. Ök is alkoholt kaptak tehát a roham előtt... Meg is látszott rajtuk: vakon rohantak ránk, s ha ügyesebben védekeztünk, már aki józan maradt, meg is lett rövidesen az eredménye. Völt, akinek hét-nyolc ellenséget is szuronyhegyre kellett vennie, amíg maga is véresen összeesett... Magam is nem bírtam bajtársaim segítségére lenni, hol az egyik oldalon, hol a másikon láttam, hogy a honvédnek segítségre van szüksége, teljesen körülvették. Sokszoros túlerővel kellett felvenni a közelharcot. Persze a puskáinkban töltényt is hagytunk, és ha már egyéb nem volt, hát rásütöttük az ellenségre. Az elesett tiszteknél talált revolvereknek is nagy volt az értékük, sok esetben ezek is életet mentettek... életet oltottak ki a másik oldalon.

Amikor a támadásnak vége lett, a csatatéren százával jajgattak a sebesültek, s még többen voltak, akik örökre elnémultak. A sebesült lovaknak megadtuk a kegyelem- lövést. A sebesült katonák összeszedése is ránk várt, a szanltécek nem győzték volna. Olyan katona talán egy se akadt köztünk, akinek kisebb sérülése ne lett volna. Az én vállamat is bajonettszúrás érte, de a bekötözés után a helyemen maradhattam.

Hosszú lenne valamennyi roham lefolyásának részletezése. Voltak napjaink, amikor csupán kispuskáink feleselgettek egymással, minden komolyabb kártevés nélkül, s akadtak ennél csendesebb napok is. De a fentebb leírt szuronyrohamok is megmegújultak időnként. Kisebb-nagyobb csatározásokkal telt az idő egészen 1916. július 29-ig. Közben a hazulról kapott levelekből magtudtam, hogy apámat súlyos haslövés után leszerelték. Öcsém még annyira fiatal, hogy behívása nem jöhet számításba, tehát csupán magammal kellett gondolnom, hogy ezt a kegyetlen öldöklést túléljem.

A fent jelzett napon támadásra kaptunk parancsot. Ezredünk egy domboldalon vonuló lövészárökban volt beásva. Meg keúlett tisztítanunk az előttünk levő völgyet az ellenségtől. Senki sem tudta felderíteni a szemközti haderő létszámát. Miután kiosztották a szokásos szeszadagot, feltűzött szuronyokkal megindultunk a völgy felé. A domb felénél mehettünk, amikor erős fegyvertűz zúdult ránk. Hasra vágódtunk, és kúszással folytattuk az előrenyomulást. Többen elmaradtak mellőlünk. Nem tudhattuk meg, elestek-e vagy csak megsebesültek? Az ezred nagy lendülettel nyomult előre, s nekünk is velük kellett futnunk. Amikor az eilső fákat elértük, már sokkal kevesebben voltunk, mint induláskor, mögöttünk a domboldal tele volt mozdulatlan honvédekkel... A nagy lendülettel indított roham első sikereinek köszönhető, hogy a fák fedezete alatt kicsit kifújhattuk magunkat. Már az egész völgyben tombolt a csata. Ojabb parancsra rohamléptekben haladtunk át a bozótos, csalitos réten. Itt-ott lesipuskások lövése ejtette el egy-egy bajtársunkat. Egy nagyobb tisztás következett, majd vagy százötven lépésnyire újabb erdő sűrűje feketéllett. Mielőtt a tisztásra értünk volna, zászlósunk megállást parancsolt. Megtörölve verejtékes homlokát, beszélni kezdett: „Bajtársak, az ellenség túlerőben van. Szép kis csávába estünk, itt már csupán győzni vagy hősi halált halni lehet... Mutassuk meg, hogy a túlerővel szemben is álljuk a sarat!”

Kissé elcsodálkoztam a parancsnok szavain. Többször beszélgettem vele azelőtt a fedezékben. Elmondta, hogy a menyasszonyát és a szüleit hagyta otthon, s ő nem nagy lelkesedéssel jött a harctérre, mint annyi tiszttársa. Gyerekekről álmodott, békéről... Szép, sudár termetű, huszonöt év körüli legény, s most a szavaiból elszántság csendül, ki érti, hogy miért? Körülnézett, s amikor látta, hogy az utolsó honvéd is ideért, kiadta