Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Ifj, Csontos Vilmos: A legendák ködén innen
gúnyt űztek belőlem, hogy anyámasszony katonája vagyok, aki szeretne az anyja szoknyájába kapaszkodni... Rájuk se figyeltem, az én gondolataim egészen máshol bolyongtak... Hosszú vonatunk mozdonya keleti irányba pöfékelt. Azon töprengtem, hogy miként lehet az, hogy amikor a marhát a vágóhídra hajtják, az nem akar engedelmeskedni, megmakacsolja magát, talán megérzi a vérszagot, és igyekszik minden erejével elszabadulni, megmenekülni... S miért van az, hogy az ember, aki tudja, hogy a vágóhídra viszik, nem makacsolja meg magát, ellenben nótázva indul végzete felé... Az is lehet, hogy társaim bátorsága egészen más eredetű. Talán az ősöktől örökölték a bátorságot és elszántságot, hiszen apáink, nagyapáink mentek egykor harci dalt énekelve a csatába, amikor saját érdekük, tehát a haza, a nép élete forgott veszélyben. Bátran harcoltak Rákóczi és Kossuth zászlaja alatt. Bizonyára ennek emléke váltja ki társaim mostani lelkesedését... Én azonban már azt is tudtam, hogy Magyarország évszázadok óta nem vívott győztes háborút... Az utolsó győzelmet Mátyás király aratta, amikor „Mátyás hadát nyögte Bécsnek büszke vára” ... Persze azt a nézetemet, hogy a monarchia ezt a háborút elveszíti, nem hangoztathattam, sőt, látszatra a rajomat buzdítani, bátorítani kellett, főképpen akkor, amikor parancsnokom, a hadnagy, a közelben tartózkodott. A hadnagyot mindenki gyűlölte. Mintha ő ezt érezte volna, mert ahogy közeledtünk a front felé, úgy szelídült meg. De már késő volt. Néhány jő bajtársammal bizalmasan megállapodtunk, hogy az első adódó alkalommal likvidáljuk a hadnagyot, s ezt az hajtja végre, akinek erre elsőként nyílik lehetősége. Vonatunk Kijev térségében, egy falusi állomáson állt meg. Itt vagoníroztunk ki. Az állomás épülete helyén fabódé állt. A közeli község leiégett, csupán üszkös kéményei meredtek az égre. Közeli véres harcok híre fogadott. A katonák lelkesedése egyszerre megszűnt. Belesápadtak, amikor az első sebesülteket megpillantották. Most azokat vagonírozták be a vonatba, amely minket hozott. Sokan most kezdtek ráébredni arra, amit én az úton végiggondoltam. Megdöbbentette őket a tudat, hogy rövidesen reájuk is hasonló sors várhat, mint vérző, sebesült társaikra... vagy talán még rosz- szabb... Dermesztő hideg volt, s ez a hangulatot még tovább rontotta. A tábori konyha egész délután főzte a rumos teát. A front távolságát abból ítéltük meg, hogy az ágyúzás iszonyú robaját figyeltük. Amíg a kispuska lövését nem halljuk, addig nem lehet komolyabb bajra számítani. Ezt állapítottuk meg. Az éjszakát pihenéssel töltöttük, a szabad ég alatt azonban senki sem tudott aludni. Kétszer is fellángolt a harc a közeli fronton, s ide, az állomásra állandóan hordták a sebesülteket. A nagy nyögés és jajgatás minden álmot kiűzött a szemünkből. Ismerősök után kezdtünk kutatni a sebesültek között. Néhánynak sikerült is rábukkanniuk távoli rokonukra vagy ismerésükre. Az egyik esztergomi fiú a bátyjára talált, akinek bal karját srapnel szakította le. Leírhatatlan volt a két testvér találkozása. Az, egyik nyomorékon a halál torkából jön, a másik még egészségesen a halál felé igyekszik. Az egyik már tudja, hogy ha nyomorékon is, de a kórház után biztosan leszerelik, de a másik még csak nem is sejtheti a sorsát... Hajnalban új vonat érkezett: németek. Fennhéjázva néznek ránk, s legyintenek.. . Lenéznek, suttogják bajtársaim. Hozzánk hasonló, tejfeles szájú legénykék ők is. Ahogy megvirrad, paracsot kapunk az indulásra. Megyünk a frontra. Nagy pelyhek- ben hullani kezd a hó, az idő kissé mintha enyhülne ... Mintha a harci zaj is alább hagyott volna. Velünk szembe is honvédek jönnek, rendetlen sorokban vánszorognak, piszkosak, fáradtak. Van közöttük könnyebb sebesült is, kötése még frissen véres... Ránk emelt szemükben szánalom pislog... Mintha tekintetük azt mondaná: jól nézzetek meg, hasonló sors vár reátok is ... Ezeket váltjuk fel. Vajon sor kerül-e a mi váltásunkra is? Valaki újságolja, hogy három hétig voltak a tűzvonalban. Már azt is tudják némelyek, hogy több ezred a személyi állományának a felét is elvesztette. Parancsnokunk lovagol el mellettünk. Egyik közelében gyalogoló altisztnek odasúgja, hogy valószínű, az oroszok is friss erőt kapnak — ilyen hírt hallani a tisztikarban... Suttogva fut végig a hír a sorok között, s a nem is oly régi lelkesedés rettegéssé vál
