Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Duba Gyula: Meghalt Szabó Béla

MEGHALT SZABÖ BÉLA

Nehéz, a művészi — emberi önmegvalósítás és jellemszilárdság szempontjaiból nézve példaadó életet élt. Egyéniségének vonásai határozottak, tiszitáik és élesek, máshoz nem hasonlíthatók. Szabó Béla olyan volt közölttünk — néha bámulatra késztető, máskor meleg mosolyra indító gesztusai és tettei egységében —, mint az önkifejezésért és állandó megújulásáért küzdő szlovákiai magyar író megismételhetetlenül eredeti példája, aki néhány szavával, a puszta megjelenésével, egyszerű létével tiszteletet tud ébrssz- teni.

S aki írói — emberi létéért állandó küzdelmet folytat a világgal és önmagával, végeérhetetlen benső harcot vív ismeretlen hatalmiakkal, s az ebből adódó benső feszültség a legfőbb jellemzője, mely beszéd közben kiül arcára, vonásai mögé fészkeli magát, és lelkét örök nyugtalanságban tartja.

Az állandó vívódás — mely most elcsendesedett —, a nyugtalanság és kételkedés, s az ebből következő fájdalom kényszerű éieteleme volt.

Műved híven tükrözik vívódásait és életérzését: gondoktól terhesek, árasztják a meg- nemértettség magányát és súlyos drámákról tudósítanak. íróként sem ismerte a köny- nyedséget, sem a csapongást, a feloldódást, munkái komor mélységeket tükröznek. Már a fiatal költő is éhséget, szegénységet és nélkülözést, üldöztetéseket és megaláztatásokat kiált felénk, kenyérről és tejről álmodik, s később a világba induló Ezra útja csupa göröngy és akadály. S az életút később sem lesz sima és egyenes, mintha Szabó Béla tudatosan és önként keresné a legnehezsbb utat, pedig csak ösztöneit követi, mert őszintén akar élni mindenekelőtt. Nincs érzéke ahhoz, hogy könnyebb utakat keressen, nem tud hasonulni és azonosulni, megérzett és megélt igazságaiért minden nehézséget vállal és dacosan elviseli a következetes jellemnek kijáró hántásokat.

Az Első ajándék, a Menyasszony, Marci a csodakapus — könyvei a formálódó jellem drámájának hőfokát mérik nehéz környezetben, ellenséges világ szorító ölelésében. Nemcsak az élet tál, a valósággal küzd, hanem a kerettel, a formával is harcban áll, szenvedélyességében elfullad, igazságai mélységeibe bonyolódik, ajkát dadogva, nehezen hagyják el a szavak. Mondatait nehézkessé teszi a kimondás igényének gátlástalan, fegyelmezhetetlenül mohó kényszere, stílusa összebonyolódik, csikorogva őrll a valóságot és az írót, mint kérlelhetetlen mozgású kőmalom; nyelvezete is bonyolult lelket tükröz, mint gondjai és megnyilvánulásai.

Régen, egyszer azt mondta magáról — vagy talán leírta? —, hogy az élet pareméről érkezett, de akkor nem tette hozzá, hogy valójában sosem ért hozzánk egészen. Lélekben sosem hagyta teljesen maga mögött a konok magányosság komor tájait, ahol élesebben fújnak a szelek, és pusztítóbbak a viharok. De erről a tájról nem beszélt, egyszerű emberség, tiszta meleg mosoly és jólelkű irónia mögé rejtette a mélységeket, mslyek felett járt, melyeket ismert és napról napra legyőzött.

Nagy idők tanúja volt, mégis szerény maradt.

Ma már történelem a kor, mely irodalmi útjára indította, s alakjainak, szereplőinek sora — szellemi elődeink kicsiny csoportja — egyre ritkul. Szabó Béla nagy aktatáskát vivő, magányos alakja hiányozni fog a pozsonyi utcákról, az antikváriumok meleg félhomályából, szerkesztőbizottsági üléseink és írószöveitségi gyűléseink fehér asztala mellől. Indulásunk óta velünk volt, példánk az emberségben, irodalomszeretetben, őszintén fáj, hogy elveszítjük. Fáj, mert példájában igaz erkölcsi értékeket veszít közéletünk. Utolsó könyve Nehéz búcsú címen készül a Madách Kiadónál, anyagát még ő válogatta s nem gondolhatta, hogy poszthumusz könyv lesz belőle. Nehéz a mi búcsúnk is, mint minden fájdalom, melyet a becsületesség és igazságérzet élő megnyilvánulásának elvesztése okoz az emberekben.

Duba Gyula