Irodalmi Szemle, 1980
1980/8 - FIGYELŐ - Sági Tóth Tibor: Még egyszer a hanglemezekről
nulmányomat szeretném majd megjelentetni. Mindezt azért írom le, mert gondolom, a kollégák közül többen is rendelkeznek hasonló írásokkal. Hosszabb lélegzetű tanulmányok megírása mellett kell, hogy a napi kritikát is művelni tudjuk, s nem kevésbé a tájékoztatást szolgáló írásók műfaját is. 5. Az Irodalmi Szemlének csak az utóbbi években lettem előfizetője. Nam restellem bevallani, hogy inkább a különböző rovataiban közölt írásai, mint a szépirodalmi alkotások miatt. Ez nem azt jelenti, hogy az irodalmat teljesen mellőzöm, de mikor annak idején először került kezembe a Szemle, mindenekelőtt nemzetiségi életünk, kultúránk problémáival foglalkozó írásai kaptak meg. Azóta változott a helyzet. Az Irodalmi Szemle közelebb vitt a csahszlovákiai magyar irodalomhoz is. Zenészeink közül nézetem szerint nem sokan olvassák a Szemlét, ezért kételyeim vannak afelől, lesz-e foganata igyekezetünknek, hiszen egy-két szerző nem továbbíthat túl sok és rendszeres információt. Kívánatos lenne, ha ebben a munkában többen is részt vennének. Mindenesetre köszönet Csalényinek, hogy fölhívta figyelmünket a Szemle zenei tárgyú cikkeket befogadó szándékára. Vajda Géza Még egyszer a hanglemezekről Az Irodalmi Szemle idei 1. számában nagy érdeklődéssel olvastam el Cselényi László rokonszenves írását Hangversenyekről, hanglemezekről, zenei könyvekről, „...a civilizált ember életében a hanglemezek hovatovább ugyanolyan fontos szerepet töltenek be, mint a könyvek” — írja a szerző. Hogy a hanglemezek iránti már- már aggasztó közönyre gondolok, akkor talán így kellene módosítanom a fenti megállapítást: a civilizált ember életében a hanglemezeknek hovatovább ugyanolyan fontos szerepet kellene betölteniük, mint a könyveknek. Ez azonban — sajnos — ma még utópia. A hanglemez a civilizált ember kulturális életének érthetetlenül és indokolatlanul elhanyagolt tárgya. S ami pedig a hanglemezek propagálását, forgalmazását illeti hazai magyarságunk körében — az csaknem egyenlő a semmivel. Mi, zenekedvelők és hanglemezgyűjtők teljes mértékben igazat adunk Cselényi- nek, amikor azon kesereg, hogy szűkebb pátriánkban, Szlovákiában nehezebb egy- egy Supraphon-hanglemezhez hozzájutni, mint Budapesten. De vajon mi a helyzet a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat által forgalomba hozott Hungaroton, Qualiton és Pepita-lemezekkel? Sajnos, az már természetesnek látszó jelenség, hogy olyan kisvárosban mint ahol magam is élek, csak hébe-hóba lehet egy-egy jelentősebb magyar hanglemezhez hozzájutni. De hát természetes-e az, hogy Bratislavában sem sokkal jobb a helyzet? Arról nem is szólva, hogy a prágai Magyar Kultúra hanglemezkínálata is csupán magyarnótákból, operettfelvételekből és néhány popzenei felvételből áll. Rendjén van-e, hogy minden egyes magyar hanglemezért Budapestre kell „zarándokolnunk”? Ügy gondolom, nincs rendjén. Persze, ne hibáztassuk például a Magyar Kultúrát. Közismert ugyanis, hogy kínálata elsősorban a valós igényekre, a csehszlovákiai magyar „zenekedvelők” — sajnos — meglehetősen alacsony zenei igényeire, pontosabban fogalmazva: igénytelenségére támaszkodik. A komolyzenei felvételek iránt minimális az érdeklődés. Ez nagyon elgondolkoztató jelenség. Amikor tehát a hanglemezterjesztés szűk keresztmetszeteit hangsúlyozom, elsősorban talán azt kell javasolnom: szenteljünk az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet a hanglemeznek, hiszen a hanglemez a legkisebb faluba is elviszi a legértékesebb zeneműveket a legkiválóbb zenekarok és szólisták előadásában és ott is, ahol nincsenek fényes hangversenytermek és nincs lehetőség „élőben” élvezni a zeneművészet örökbecsű, szebbnél-szebb alkotásait, a hanglemez által lehetőség nyílik a zenével, a zene szépségeivel, értékeivel való megismerkedésre, s ezáltal a kultúra iránt fogékony és érzékeny ember életének szebbé, teljesebbé tételére. Propagáljuk te
