Irodalmi Szemle, 1980
1980/8 - FIGYELŐ - Varga József: A piemontei táj szerelmese
A nagyszentmiklósi aranykincs körüli kutatómunka a könyv megjelenésével természetesen nem zárult le, mint a szerző is hangsúlyozza, hanem remélhetően újabb és újabb eddig homályos részletek válnak majd egyre világosabbá. Trugly Sándor A piemontei táj szerelmese Jegyzetsorok Cesare Paveséről A második világháború utáni időszakban az olasz irodalom minőségileg és mennyiségileg egyaránt fontos változáson megy keresztül. Gyors fejlődés tapasztalható az egyes művészeti ágazatokban (irodalom, képzőművészet, film stb.), s ezek olasz jellegzetességei sajátosan a korabeli társadalmi feltételeknek köszönhetők. Olaszországban az avantgardista törekvések a neorealizmusban csúcsosodnak ki. Képviselői nonkonformisták az adott társadalmi viszonyokkal szemben, s elképzelésük szerint a kapitalizmus válságából az egyetlen kivezető út a strukturális változás. A kifejezőeszközök tekintetében az írók, szemben a hagyományos realizmus- elemekkel, minőségi változást eszközölnek. A kibontakozást elsősorban Alberto Moravia, Pier Paolo Pasolini, Cesare Zavattini, Carlo Levi és Cesare Pavese neve fémjelzi. Cesare Pavese hetvenegy éves lenne, ha élne, de évtizedekkel ezelőtt önkezével vetett véget életének. Vajon mijen indítékok késztették erre az elhatározásra? Ma már csak találgatni lehet... Valószínűleg a mély depresszió, meg — ez sem elhanyagolható indíték — egy amerikai színésznő iránti viszonzatlan szerelme vitte pusztulásba. Pavese a torinói egyetemen nyert olasz nyelvből, latinból és filozófiából tanári képesítést. Később angol szakon is oklevelet szerzett, s intenzíven fordította az angol és amerikai irodalom legnagyobbjait (Sinclair Lewis, Sherwood Anderson, Dickens, Joyce, Dos Passos, Faulkner, Steinbeck, Melville). Prózai műveit át- meg átszövi az író lírai vallomása az életről, az emberi lét értelméről. Mert hitt benne ... Amerigo Tot, a magyar származású nagy szobrász mondta egy alkalommal, hogy Pavese műveiben az elesettség he- roizmusa a legszebb. Az író regényeiben bizonyos mértékig mégis rácáfolt erre az állításra, mondván: elég volt a heroizmus- ból, még ha szép is. Életében munkái mottójául ezt az ars poeticát tette: „Az élet problémája a következő: hogyan törjünk ki magányunkból, hogyan találjunk kapcsolatot a többiekkel?” Vajon Pavese tudatosan volt neorealis- ta? Aligha. Csupán a társadalmi problémák megírását vállalta föl. Valami újat, mélyebbet hozott a felszínes témák helyett. Az objektív valóság megismerésének, ábrázolásának mikéntje kezdetben csak halványan körvonalazott; a kiteljesedésig még van egy kis idő. A neorealisták szemében legfontosabb a periférián élő emberek lelkivilágának és gondolkodásmódjának feltárása. Pavese talán nem hatol eny- nyire mélyre, mégis többet ad: egyrészt a környezet hiteles rajzával, másrészt a szellős, légies természetábrázolásával. Témáit legtötobnyire az ifjúság pszichéjére, pszichopatologikus zavarainak felderítésére építi. Ezeknek az ifjaknak — egykét kivételtől eltekintve — defektusuk van, kiegyensúlyozatlanok. E válság kettős eredetű: egyrészt benne leledzik a társadalom hétköznapiságában (munkalehetőség hiánya, rossz társaságok stb.), másrészt pedig az ifjúság túlérzékenységgel védekezik e bénító hatás ellen (pattanásig feszült idegállapot — ennek előidézője az alkohol, a kábítószerek: önsaj- náltatás, a megsértettség érzése, halluci- náciős zavarok stb.). Pavese hősei megvívják harcukat, mert önállósulni akarnak, s kiszabadulni a társadalom mindent felszippantó áramköréből, de végül mégis magukra maradnak. Például Poli Az ördög kastélyában megtagadja, hogy a társadalom megszabta etikai szabályok szerint éljen, s kastélyába zárkózik, ámde valójában mégsem szabadulhat a kötöttségtől. A totális szabadságért — miként a Pavese-hősök a relatív szabadságot értelmezik — nagy árat kell fi
