Irodalmi Szemle, 1980

1980/8 - Ardamica Farenc: Szürke filcelefánt múlt időben (novella)

Nagyanyámat kísértem el az osztrák fővárosba. Kísértem? Magam is tizenéves, ha jól meggondoljuk, kísérőre szoruló voltam. Nagyanyám tizenöt éve nem látta az apját

— az aggastyán lassan közelebb járt a száz évhez, mint a kilencvenhez. Az útlevélkérelem többszöri elutasítása után hivatalaink végre elismerték, hogy van kint némi keresnivalója. De nekem? Mi keresnivalóm van kint nekem? Kívnácsi vagyok a dédapámra, aki személyesen ismerte Lehár Ferencet? Ez nem ok a kiutazásra! Nyomosabb okot kell találni. Találtunk: nagyanyám örag, beteg, az utazásnál, átszállásoknál gyá- molítóra, kísérőre van szüksége. Egy jólfejlett kamasz meg éppen megteszi.

Egy hónapra mentünk, két hét lett belőle. Miért? Gyatra német tudásommal nem mernék dicsekedni. Annyit azonban megértettem, hogy valamilyen örökség is szóba került. Nagyanyám sógornője nyíltan megkérdezte, hogy a neulenbachi családi ház melyik sarkát óhajtja nagyanyám levágni. Ezek után hirtelen támadt honvágyunk természetesnek volt vehető.

Nagyanyámnak három féltestvére élt Bécsban: Onkel Karli, Onkel Franzi és Onkel Héli. Onkel Karlinál élt a dédapám, egy nagyorrú, de szép öregember. A sógornő, aki sajnálta tőlünk a leendő örökséget, Onkel Karli felesége volt. Onkel Franzit — a vegyészmérnököt, -és felesége jóvoltából gyártulajdonost — csak egyszer láttuk. Volkswagenjével ő várt az állomáson. Ragyogó, őszülő hajú férfi volt. Autója miatt akkor irigyeltem, és a gyárát sem hittem el. A gazdag feleségét sem, aki a gyermekekkel egy kimondhatatlan nevű tónál üdült Svájcban. Onkel Franzi kifurikázott velünk a Kahlan- bergre, ahonnan oly mesés (és olcsó) kilátás nyílt a városra. Nagyanyámmal el voltunk ragadtatva! Aztán elszállított Onkel Kar Máikhoz. Elfoglaltsága miatt többé nem láttuk.

Onkel Karliéknál voltunk elszállásolva, ide jött el többszöri hívás után Onkel Heliodor

— a jezsuita rend tagja. Kövér, már-már puffadt, nem túl rokonszenves pap volt. Keveset beszélt. Evett, ivott, látott és megáldott minket, majd elment. Mondanom sem kell, őt sem láttuk többé. (A jezsuita rend nem galambdúc!)

Onkel Karli napközben az egyetemen tartózkodott, a falesége eljárt a tisztítóba, a mosodába, meg bevásárolni. Bejárónője nem volt, egyedül vezette a háztartást... Mi pedig a várost néztük. Onkel Karli lányaira voltunk bízva, akik felváltva kalauzoltak. Látogatást tettünk a múzeumokban, a Stefanskirchében, a Schőnbrunnban, végigmentünk a Mariahilferstrassén, egy délután pedig a félig üres moziban amerikai cowboyfilmet néztünk meg. Este pfdig a Raymund Theaterben egy nagyoperettet, malyet roppant pikánsnak véltem, mert a primadonna a második felvonás végén kombinéra vetkőzött. Állatkertben is voltunk, meg cukrászremekek kiállításán, nos, és egyszer az utcán le- piszkoltak a galambok.

Ez után, meg ama bizonyos levágandó házsarok említése után éreztük úgy, hogy ideje meglátogatni a rokonokat és ismerősöket. Frida nénivel kezdtük, rengeteg Tan- teval folytattuk. Utolsónak Anna néni maradt, nagyanyám legfiatalabb és lagkedve- sebb unokahúga.

Amikor nagyanyám egy fejedelmi terítékű ebéd közben (az ételről ugyanezt nem mondhatnám el) kiejtette Anna néni nevét, Bini néni a kését ejtette el, és ismét megfagyott körülöttünk a levegő. Senki sem volt hajlandó elkísérni bennünket hozzá. Valami miatt megszakították vele a kapcsolatot.

Nagyanyámmal már éppen azon tanakodtunk, hogy titokban látogatjuk meg, amikor egy délelőtt Anna néni maga állított be. Bini néni a hallban várakoztatta. Ott beszélték meg nagyanyámmal a találkozót aznap délutánra.

— Anna néni jelenleg anyagi nehézségekkel küzd, ezért elnézést kér, de csak a Práterbe vihet minket — újságolta nagyanyám.

A Práterről már hallottam, ezért a „csak”-tól, valamint attól is, hogy végre láthatok közelről egy szegény embert, illetve egy szegény asszonyt, egészen fellelkesültem.

Anna néni azonban nem illett bele a képbe, amit a szegény asszonyokról kialakítottam magamban. Elsősorban azért nem, mert nem viselt fejkendőt. Egyáltalán: Becsben a nők nem járnak fejkendőben! Anna néni is kalapot hordott, apró, kacérka, tollas kalapot. Lenn várt a ház előtt. Amint kiléptünk a kapun, kitörő örömmel üdvözölt. Még mindig csinosnak mondható, magas nő volt, lehajolt hozzánk és összecsókolt. Fekete kosztümöt, fehér blúzt viselt, és elegáns fehér retikült. Lakkcipője sarka meg a leghosszabb ujjamnál is hosszabb, akarom mondani magasabb volt. És csodák csodája, járni is tudott rajta.